Az íróság kötelező velejárója a depresszió?

02/19/2016

Pszichológusok gyakran keresnek összefüggéseket az alkotó, kreatív munkát végző emberek és a depresszióra való hajlam kialakulása közt, teljes joggal. Az ókori görögök szerint például az inspiráció – ami minden művész elengedhetetlen alapvető kelléke – afféle ajándék volt, amit az istenek küldtek. (Érdekességként szolgálhat, hogy elnevezése, a furor poeticus magyarul annyit tesz: isteni őrültség.)

 

Talán az alkotók és tartalomgyártók közt érdemes különbséget tenni. Általánosságban elmondható, hogy a hivatástudattal élő írók, költők, legkésőbb életük végére kicsit mind kaptak az isteni őrültségből. Ahhoz, hogy valakiből elismert író váljék, a XXI. század előtt nem volt elég a megfelelő self-branding, meg a kiépített kapcsolathálózat, csupán kiemelkedően jól kellett írni. Olyat írni, amivel ki lehet tűnni, pedig csak úgy lehet, ha nagyobb rálátással rendelkezünk bizonyos dolgokra, nagyobb összefüggéseiben látunk át rendszereket, mint mások. A látás pedig nagyon klassz dolog, főleg, ha ki is lehet kapcsolni – na ez nem sok írónak sikerült.

Gondolnánk, hogy F. Scott Fitzgerald, Anne Rice, Stephen King, Karinthy Frigyes, vagy épp J.K. Rowling is küzdött ezzel a mentális betegséggel?

Karinthy Frigyes – akit az irodalmi kánonban, és a köztudatban, csak mint legnagyobb parodistát tartunk számon – így fogalmazott: "Úgy használnak engem, mint a krumplit Európában – virágomat és gyümölcsömet (humor és vicc) tépik, a gyökérgumót eldobják". Később, a Cirkusz című novellájában ír részletesebben, szemléletesen erről a jelenségről. (Itt el tudod olvasni, alig pár oldal és nagyon szép!)

Több helyen olvashatunk arról, milyen kudarcként élte meg, hogy mennyire nem fogadtak el tőle mindent, amit ő valójában a közönségnek szánt, de a depresszió életének utolsó évtizedét árnyékolta be súlyosabban.

 

Vannak azonban olyan nagyszerű írók is, mint például a 20. század egyik legnagyobb költőjeként elismert Sylvia Plath, aki egyetlen prózai alkotásában, Az üvegbura című regényében írja meg saját történetét, küzdelmét a depresszióval, és végül [spoiler] a könyv végén, mintha adna magának lehetőséget, hogy kezébe vegye sorsát, és képes legyen uralni magát – sajnos a való életben nem tudta ezt tartani.

Először 19 évesen kísérelt meg öngyilkosságot (ekkor még sikertelenül), pont írói karrierjének igen termékeny időszakában, végül 30 évesen önkezével vetett véget életének.

 

J. K. Rowling a Harry Potter köteteiben is szerepet kívánt adni a depresszió jelenségének. A regényeiben időnként felbukkanó dementorok reprezentálják ezt, ezek a lények kiszipolyozzák a jó érzéseket muglikból és emberekből egyaránt.

 A The Times-nak adott interjújában pedig így fogalmaz: "A depresszió a legvisszatetszőbb érzés, amit valaha megtapasztaltam… A kilátástalanság, hogy nem leszel jókedvű többé. A remény hiánya. Ez a borzasztóan elfojtó érzés, ami eltér a szomorúságtól; arról érezzük, hogy bánt, ez egészséges érzés. Egy szükséges érzés. A depresszió teljesen más."

 

Az írás szolgálhat megküzdési stratégiaként is, ez pedig kölcsönösen hasznos mind az író, mind a befogadó számára, hiszen fontos olyan dolgokat is ismerni, amiket nem szeretnénk megtapasztalni.

 

 

Please reload