Kapjunk együtt kedvet Márquezhez!

04/19/2016

Szégyen vagy nem, hiába vagyok könyvmoly, jó pár olyan szerző akad, akinek még egyetlen könyvét sem olvastam, számukra akár el is különíthetnék egy “Illett volna már” polcot a nappaliban, de minimum a fejemben. Nobel-díj, elismertség világszerte, kötelező olvasmányok - ezek mind olyan hívószavak, amelyek egy kicsit demotiválóan hatnak rám, mert attól félek, hogy majd túl kevés leszek ezekhez a remekművekhez. Gabriel García Márquezzel sem mélyült el a kapcsolatom eddig, ezért úgy döntöttem, kicsit megismerkedem jobban magával a szerzővel, hátha kedvet kapok hozzá - meg esetleg ti is.

 

Van egy polcom, amelyikre az összes bűntudat-regényt felsorakoztattam, a macskám meg előszeretettel rámolja le ezeket (valamiért pont mindig útba vannak neki), mintha csak azt akarná üzenni: Kata, olvass már valami klasszikust is, könyörgöm!

Nos, ennél azért nekem több rugdosás kell.

Két dolog szokott működni: ha valaki, akinek adok a véleményére órási lelkesedéssel ecseteli az adott regény/író nagyszerűségét, vagy ha beleásom magam az író életébe, és kicsit utánajárok annak, hogy ki ő, honnan jött, miért írta azokat a regényeket.

Tartsatok velem, ismerjük meg együtt Márquezt, a kolumbiai Nobel-díjas szerzőt!

 

A Száz év magány csak egy a sok regényből

A Száz év magány magyar, amerikai és brit kiadása

 

Mindenkinek ez a könyv jut eszébe, ha meghallja Márquez nevét, hiszen valóban ez hozta el számára a hírnevet. A szerző viszont messze nem ezt tartja a legfontosabb regényének (holott 18 hónapig írta): ő úgy gondolja, A pátriárka alkonya az, amelyben igazán benne van és amelyből megismerhető. Emellett a Szerelem a kolera idején és Az ezredes úrnak nincs aki írjon című regényeket is többre tartja a kismillió Buenidát felvonultató epikus regényénél.

 

Sárga

A sárga pillangók illetve a sárga virágok emlékezetes alkotóelemei a Száz év magánynak, annyira, hogy Márquezt a temetésén is sárga lepkék kísérték. A szerző egyébként meglehetősen babonás ember volt, ezért sárga virágot tartott az asztalán, mert úgy tartotta, hogy ez egy szerencsehozó szín.

 

Ha már babonák...

Akkor azt is meg kell említenünk, hogy a Nobel-díjat nem volt hajlandó frakkban átvenni, mert a családja a halál előjelének vélte a frakkot, arról nem is beszélve, hogy mennyire megrémült a jelöléstől, ugyanis attól félt, hogy néhány másik szerzőhöz hasonlóan a díj átvételét követő 7 éven belül meghal. Hogy egy kicsit bebiztosítsa magát, fehér karibi ünnepi öltözetben jelent meg a díjátadó ceremónián. További kényes pontok az életében: a csigák, a pávák, a művirágok és az akváriumok – ezekről is úgy gondolta, hogy balszerencsét hoznak.

 

Macondo

A tökéletesen felépített és a Száz év magányban élethűen bemutatott falu valójában nem létezik, ezen a néven legalábbis biztosan nem. Márquez valószínűleg részben a szülőfalujáról, Aracatacáról mintázta ezt a települést, amely egyébként 6 további regényében is feltűnik. A Macondo név eredete sokakat foglalkoztat, főleg azért, mert a szerző maga is ellentmondásokba keveredett ennek kapcsán, de ennek a témának a boncolgatása túlmutat ezen a poszton.

 

Llosa és a monokli

Mario Vargas Llosa és Márquez sokáig jóban voltak, bár volt némi kimondatlan rivalizálás kettejük között. A Száz év magány sikere letaszította a trónról Vargas Llosát (mint a legsikeresebb és legnagyobbra tartott latin-amerikai írót), ám a kapcsolatuk megromlását egy másik esemény idézte elő. 1976-ban egy filmbemutatón Llosa egy jól ívelt ütést mért Márquez arcára, majd ezt követően a két férfi többé nem beszélt egymással. Azt egyikük sem fedte fel, hogy mi állt az ütés hátterében, néhányan politikai konfliktusra gyanakodnak, ami viszont a legvalószínűbb, hogy Márquez válásra biztatta Llosa feleségét, de az sem nyilvánvaló, hogy mennyire intenzíven győzködte (meg hogy milyen eszközökkel).

 

Átírta az utolsó könyve végét

Máquez és a felesége, Mercedes

 

2004-ben jelent meg a legutolsó könyve, a Bánatos kurváim emlékezete, amelyet már a megjelenése előtt elkezdtek terjeszteni kalózpéldányokban. Ekkor úgy döntött, átírja a regény végét, hogy ezzel tegye eredetivé a legális változatot a megjelenésekor.

 

Ez az idézet pedig különösen tetszik:

„Az élet nem az, amit az ember átélt,

hanem az, amire visszaemlékszik,

és ahogy visszaemlékszik rá,

amikor el akarja mesélni.”

Így, hogy egy kicsit jobban megismertem Márquezt, egész sok kedvem lett elzarándokolni Macondóba, persze csak képletesen. Ennél nyilván sokkal többet lehetne mesélni a szerzőről, ha titeket is érdekel az élete, olvassátok el a Gerald Martin által írt életrajzát (magyarul is megjelent Gabriel García Márquez - Egy élet címmel), aki többször is találkozott Márquezzel, és az író történetét tizenöt év alatt összegyűlt anyagokból rakta össze.

 

 

Please reload