Olvass bele Az Ősök jogara című regénybe – 1. rész
Különös utazásra hívunk: és mint a legjobb utazásokon, természetesen út közben olvashatsz is majd! Tőlünk indulunk majd: itt, a CoolBookz.hu-n megmutatjuk neked Derek Landy világszerte népszerű urban fantasy-jének, Az Ősök jogarának az első oldalait, még most, a június 6-i megjelenés előtt! Ha tetszik, és alig várod majd a folytatást, akkor útra kelhetsz még a héten és folytathatod az olvasást egy másik könyves blogon (a desztinációról a Facebook-oldalunkon értesítünk majd!), és ha tűkön ülve várod a harmadik részletet, akkor egy következő helyszínen azt is megtalálod majd (szóval nézd majd sűrűn a Facebookot). Az út során megismerhetsz két izgalmas könyves weboldalt is, az idézetek után pedig megértheted, miért rajonganak annyian az ír Landy fergetegesen humoros, akciódús és hátborzongató jó sorozatáért. Ja, még nem is mondtuk, hogy ki Skrupulus egyik legnagyobb fanja: Rick Riordan, a Percy Jackson és az olimposziak-sorozat szerzője, aki nem nagyon szokott könyveket ajánlani, de Az Ősök jogarával kivételt tett (azt mondta róla, hogy mindenkinek ajánlja és hogy az egész családja odáig van érte)!
Tom Percival illusztrációi a sorozathoz
Most következik az első rész első fejezete, ami annak idején meggyőzött bennünket arról, hogy miután az Ulpius-ház kiadó abbahagyta a sorozat közlését, mi újra kiadjuk az első részt, aztán pedig a második, harmadikat, és remélhetőleg az összes többit is!
Vagyis ezt mind!
Még mindig jól emlékszünk arra, milyen volt az első találkozásunk a tizenkét éves főszereplővel, Stephanie-val és a több száz éves, titokzatos csontvázzal, Skrupulus Fondorral: stílszerűen mindketten egy temetésen voltak, méghozzá egy népszerű horror-szerző temetésén, aki a lánynak nagybátyja, Skrupulusnak pedig legjobb legjobb barátja volt. De nem sokáig tartott a borongós hangulat: a végrendelet felolvasásánál már rájöttünk, hogy egy irtó vicces regényt tartunk a kezünkben, ami egyszerre emlékeztet az Addams Family-re, a Varázs bagázsra és a BBC-s Sherlock-sorozatra (igen, a csontváz legalább olyan egoista, szenvtelen és szórakoztató, mint Benedict Cumberbatch).
Nem csoda, hogy a 9 részes széria annyi díjat kapott: köztük a nívós Red House-díjat (amit Landy mellett olyan A-listás íróknak osztottak még ki az elmúlt években, mint J. K. Rowling, Jacqueline Wilson, Patrick Ness és Suzanne Collins), sőt, még a legnagyobb elismerést jelentő brit irodalmi díjra, a Costára is jelölték, ami minden író (és kiadó) álma. Szóval tádám, itt az első fejezet első fele:
Gordon Edgley hirtelen halála mindenkit döbbenetesen váratlanul ért – különösképpen az érintettet. Az egyik pillanatban még a dolgozószobájában ült, a huszonötödik mondat hetedik szavánál tartott új könyve, A sötétség mint záporeső utolsó fejezetében, a következő pillanatban pedig halott volt. Micsoda tragikus veszteség, visszhangzott az elméjében tompán, mielőtt végleg kilehelte a lelkét.
A temetésén családtagok és rokonok vettek részt, de barátok csak elvétve akadtak. Gordon nem örvendett túlságosan nagy népszerűségnek a könyves szakmában, habár a regényei (ezek a rémségekkel, mágiával és csodákkal átszőtt történetek) rendszeresen időztek az eladási sikerlistákon. Ellenben igen nyugtalanító jellemvonással bírt: hajlamos volt akaratlanul is vérig sérteni másokat, majd jót kacagni megrökönyödésükön. Stephanie mindenesetre Gordon temetésén látta meg először a világosbarna nagykabátot viselő ismeretlent.
Az illető egy terebélyes fa árnyékában állt, tisztes távolságban a gyászolóktól, és a meleg délután dacára nyakig begombolta a kabátját. Arca alsó felét sál takarta, és Stephanie még a sír mellől is jól látta gigászi napszemüvegét, és a szorosan ráhúzott széles karimájú kalap alól kibucskázó zabolátlan sörényét. Stephanie kíváncsian méregette. Az idegen, mintha csak megérezte volna, hogy figyelik, váratlanul sarkon fordult, és eltűnt a sírkövek sorai között.
A szertartást követően Stephanie a szüleivel együtt autóba ült, és visszakocsikázott elhunyt nagybátyja házába. Áthajtottak egy púpos hátú kőhídon, majd egy darabig a keskeny úton kanyarogtak a sűrű erdővel borított tájon. A masszív, impozáns vasrácsos kapuk hívogatón szélesre tárva álltak. A birtok óriási területet foglalt el, az ódon udvarház pedig képtelenül hatalmas volt.
A nappaliból a rendes ajtókon kívül egy könyvespolcnak álcázott átjáró is nyílt, és Stephanie még kiskorában előszeretettel álmodozott arról, hogy a titok kizárólag az övé, és még maga Gordon sem tud róla. Igazi rejtekajtó volt, mint amikről kedvenc regényeiben olvasott. Sőt, gyakran talált ki saját történeteket is, kísértet járta házakról és a csempészek kincséről. A kalandok során a titkos átjáró szolgált menekülési útvonalként, és a felbukkanó, képzelt főgonoszokat mindig sikerült meghökkentenie váratlan és titokzatos eltűnésével. Most azonban az ajtó és a titkos átjáró tárva-nyitva állt, folyamatosan járkáltak rajta ki és be az emberek, ami mélységesen elszomorította Stephanie-t, mert úgy érezte, ezzel megfosztották saját, külön varázslatától.
Miközben felszolgálták a teát, kitöltötték az italokat, és apró szendvicseket hordtak körbe ezüsttálcákon, Stephanie a gyászolókat figyelte, akik óvatosan felmérték és felbecsülték a berendezést. A suttogó társalgás elsősorban a végrendeletről szólt. Gordon nem volt szószátyár ember, még kevésbé mutatta ki nyíltan az érzelmeit, ezért senki nem merte még csak megtippelni sem, ki örökli vajon tetemes vagyonát. Stephanie pillantása elidőzött édesapja fivérén, Fergus bácsin, akinek vizenyős szemében lassan felizzott a kapzsiság; a szánalmas emberke szomorúan bólogatott, ha pedig megszólalt, komor visszafogottsággal beszélt, és ezüstholmikat csúsztatott a zsebébe, amikor azt hitte, senki sem látja.
Fergus bácsi felesége, Beryl néni egy minden porcikájában ellenszenves, kiugró állú matróna volt. Csak úgy áradt belőle a színlelt szomorúság, miközben az egybegyűltek között sétálgatott, hátha elcsíphet némi pletykát, vagy megtudhat valami igazán botrányosat. Az ikrek egyszerűen levegőnek nézték Stephanie-t. Carol és Crystal még csak a tizenötöt töltötték be, de már most olyan öregnek, savanyúnak és gyűlölködőnek tűntek, mint a szüleik. Mindketten harsányszőkére festették a hajukat, zömök alakjuk ellenére kizárólag olyan ruhákat viseltek, amelyekből a lehető legelőnytelenebb pontokon buggyant ki a háj. Stephanie sötét hajú volt, magas, karcsú és erős. Egy kívülálló legfeljebb a hasonlóan barna szemekből jöhetett volna rá, hogy az ikrek és Stephanie rokonok. Ennek Stephanie kifejezetten örült. Igazából ez volt az egyetlen dolog, aminek örülni tudott, ha az ikrekről volt szó. Úgy döntött, magukra hagyja őket, szórják csak alattomos pillantásaikat, tegyenek epés megjegyzéseket, ő inkább sétálni megy.
A bácsikája házában, a hosszú folyosók falán mindenhol festmények lógtak. Léptei tükörfényesre polírozott fapadlón koppantak, és az egész udvarházból az öregség szaga áradt. Nem is dohszag volt ez, hanem... inkább a tapasztalat kipárolgása. Ezek a falak és padlók sok mindent megéltek már hosszú életük során, és számukra Stephanie legfeljebb halkan elsuttogott szó lehetett: az egyik pillanatban még itt van, a következőben elenyészik.
Gordon remek nagybácsi volt. Kiállhatatlan és felelőtlen, való igaz, de egyúttal igazi gyermeki lélek, aki mindig vevő volt a tréfálkozásra, és örökké csintalan fény csillogott a szemében. Még amikor mások társaságában komolynak tűnt, Stephanie-nak olyankor is kijárt egy lopott kacsintás, biccentés és félmosoly, ha a többiek éppen nem figyeltek. Már gyerekkorában úgy érezte, hogy jobban megérti Gordont, mint bárki más. Imponált neki a nagy tudása és az, hogy egyáltalán nem érdekelte, mások mit gondolnak róla. Remek nagybácsi volt. Stephanie nagyon sokat tanult tőle.
Tudta, hogy az édesanyja és Gordon rövid ideig jártak („randevúztak”, ahogyan az édesanyja fogalmazott), de amikor Gordon bemutatta neki az öccsét, köztük első látásra fellobbant a szerelem. Gordon szívesen zsémbelődött ugyan azon, hogy neki sohasem jutott több egy-egy puszinál, de lovagiasan félreállt a szerelmesek útjából, majd teljes megelégedéssel hagyta, hogy perzselő románcokba bonyolódjon számtalan gyönyörű nővel. Majdnem méltányos csere volt, mondogatta, bár gyanította, hogy nem ő kötötte az előnyösebb üzletet.
Stephanie felsétált a lépcsőn, és benyitott Gordon dolgozószobájába. A falakon a sikerkönyvek bekeretezett borítóképei lógtak a lehető legkülönfélébb díjak társaságában. Az egyik falat teljesen kitöltötték a zsúfolásig megrakott könyvespolcok. Akadtak itt életrajzok és történelmi regények, tudományos munkák és pszichológiakönyvek, közéjük gyömöszölt kisméretű, gyűrött puhafedeles kiadásokkal. Az egyik alsó polcon magazinok és irodalmi folyóiratok álltak. Stephanie elsétált Gordon regényeinek összegyűjtött első kiadásai mellett, és az íróasztalhoz lépett.
A széket nézte, ahol a bácsikája meghalt. Megpróbálta maga elé képzelni a jelenetet, a lassan összecsukló testet. És ekkor váratlanul megszólalt egy hang, puhán, mintha bársonyból szőtték volna.
– Legalább kedvenc időtöltése közben érte a halál.
A lány ijedten megpördült. Az ajtóban az a nagykabátos, kalapos férfi állt, akit a temetésen látott.
Folytatása következik!