Shelfie-sorozat: Katacita könyvespolca

Elég körbenéznem a könyvesblogos barátnőim háza táján, és nyilvánvalóvá válik, hogy mindenki gyerekkorától kezdve falta a könyveket megállás nélkül, szerelmük az olvasás iránt egész végig töretlen és megkérdőjelezhetetlen. Nos, nálam ez nem volt ilyen egyszerű, sokáig tartott, mire a korai lelkesedés elvesztése után újra olvasó ember lett belőlem.

Olvasni hamar megtanultam, a szüleim legnagyobb megrökönyödésére gyógyszeresdobozok feliratai voltak a mestereim, végül is, ha egy gyerek ki tudja betűzni azt, hogy Paxirasol meg Doxycycline, akkor nagy baj már nem lehet. De hagyjuk a száraz részleteket, inkább elárulom, hogy kamaszkoromtól kezdve én egyáltalán nem szerettem olvasni. Pedig valahol belém volt kódolva a könyvek szeretete, hiszen kisisikolásként még csúsztak a pöttyösök, csak aztán valami félrement. Azóta is úgy gondolom, hogy egy gyereknek nem a Szent Péter esernyője meg a Vuk az ideális olvasmány. (És itt megkímélek mindenkit egy hosszas “miért rossz a magyar irodalomoktatás”-fejtegetéstől.)

Ma már Lajos is szereti a könyveket

A helyzet a gimiben sem változott, pedig emlékszem, hogy mennyire igyekeztem legalább a rövid a könyveket szeretni. És a kiskori könyvszerető énem sugallatára eldöntöttem, hogy magyar faktos leszek, bár a kötelezők közül alig olvastam végig néhányat. Nem ez a követendő példa, csak mutatom, hogy innen szép nyerni. :)

Az, hogy a kötelezők mellett még legyen belső igényem arra, hogy bármit olvassak, szinte elképzelhetetlen volt, nincsenek is maradandó könyvélményeim ebből az időszakból, pedig anyukám is próbálkozott, ajánlgatott nekem mindenfélét, de akkor nem voltam fogékony ilyesmire. Meg bevallom, hogy szociális élettel rendelkező gimnazistaként teljesen más dolgokra fókuszáltam abban az időben.

Budapesti egyetemistaként viszont sokat unatkoztam, meg ott voltak a másfél-kétórás vonatutak is… Bár azt a sulit nem fejeztem be, de legalább annyi hozadéka lett ennek az időszaknak, hogy visszataláltam az olvasáshoz! Végre nem kellett olvasni, és azt vehettem a kezembe, amit akartam. Kezdett például zavarni, hogy nincs kedvenc könyvem, aztán elolvastam az 1984-et, és lett (ma már nem ez az).

Beletelt egy kis időbe, mire levetkőztem a sznobizmusomat, ami miatt még A Gyűrűk Urát is újságpapírba csomagolva mertem csak magammal cipelni. Ezt a látótér-szélesedést viszont már az online könyves világnak köszönhetem, hiszen azáltal, hogy belecsöppentem, a könyveknek egy sokkal színesebb palettáját ismertem meg, és rájöttem, hogy nem attól leszek értékes ember, ha csak szépirodalmat olvasok, hanem legfeljebb attól, ha nem szégyellek olyan könyveket a kezembe venni, amelyek szórakoztatnak, és amelyektől jól érzem magam.

Az, hogy ilyen sok idő kimaradt nekem élvezetes olvasási élmények nélkül, megértette velem, hogy egyrészt nem mindenki kompatibilis a könyvekkel, másrészt hogy hülyeség ráerőltetni valakire az olvasást. Illetve ha úgy érzem, hogy nem csúsznak a könyvek, és csak nyögvenyelősen megy az egész, és már nem jelent kikapcsolódást, akkor inkább pihentetem pár hétig, de utána annál jobb visszatérni a kis polcaimhoz.