Nahát, ezek az írók tényleg barátok voltak?
Egy csomó legendás íróbarátságról tanultunk suliban (és még többről olvashattunk Nyáry Krisztián könyveiben): szóval biztosan mindenki ismeri napról napra Kosztolányi és Karinthy, Arany és Petőfi vagy épp Tolkien és C. S. Lewis barátságának történetét. De akkor most bemutatunk röviden pár olyan kapcsolatot, amiről talán még nem hallottál (ha csak nem vagy hardcore irodalmár és/vagy Wikipedia-függő). És hogy miért? Mert egy jó barátságból mindig nagyon sokat lehet tanulni, legyen szó akár házasságtörő viszonyok diszkrét elhallgatásáról, egymás biztatásáról vagy (lesz egy elrettentő példa is!) épp arról, mennyire rossz hatással van a túl nagy ego és a túl sok alkohol a barátságra.
Charlotte Brontë és Elizabeth Gaskell
A Brontë-lányok nem éltek túl nagy társasági életet, de miután Charlotte regényei jó kritikákat kaptak és meghívást kapott több előkelő nagyvárosi eseményre, ő úgy gondolta, megpróbál beilleszkedni. Nem sok sikerrel járt: egy alkalommal például annyira zavarba jött szegény a jelenlévő fontos emberektől, hogy elbújt a függöny mögé. De az Észak és dél meg az Édesek és mostohák zseniális írója, Elizabeth Gaskell nem hagyta elbujdosni Charlotte-ot: lelkesen barátkozott vele és többször meginvitálta manchesteri birtokára (Charlotte pedig el is ment, összesen háromszor). A fiatal írónő halála után Elizabeth megírta Charlotte életrajzát, ami hatalmas botrányt kavart: ugyanis kiderült belőle, hogy Charlotte szerelmes volt a belga tanárába, a nős Constantin Hégerbe és viszonya volt George Smith-szel, aki egyébként annak a kiadónak a vezetője volt, amelyik kiadta a szóban forgó önéletrajzot… Úgy tűnik, hogy Charlotte haláláig lojálisan megőrizte ezeket a titkokat, de úgy gondolta, hogy Charlotte megérdemli azt, hogy halála után egy fair, őszinte kép maradjon fenn róla. Ilyen egy hűséges, harcos barát, nem?
Lord Byron és Mary Shelley
Ó, ezek az angol romantikusok! Biztos mindenki szenvedélyesen szerelmes volt mindenkibe: pedig képzeld, a nőcsábász Byron annyira tisztelte Mary-t, Percy Shelley feleségét, hogy nem környékezte meg. Ellenkezőleg: biztosította arról, hogy örökre barátként fog rá tekinteni. Amikor megismerkedtek Svájcban, egy genfi közös kiránduláson (ahol ott volt rajtuk kívül a férj, Percy Shelley, valamint John William Polidori és Claire Clairmont is), a tábortűz mellett arról győzködte Mary-t, hogy neki is írnia kellene. Egy játékot talált ki: írjanak mind egy kísértettörténetet. Míg a többiek írtek egy-egy felejthető semmiséget, Shelley feleségének sehogy nem jutott eszébe ötlet, de Byron addig nógatta, hogy Mary végül előállt egy sztorival, ami egy újjáélesztett halottról szól, akinek több ember szerveiből áll össze a teste. Igen, így született meg a Frankeinstein – egy baráti cseszegetés hatására!
Truman Capote és Harper Lee
Két ennyire különböző személyiséget nem is találhatnánk: Truman, az Álom luxuskivitelben írója imádta a rivaldafényt, a partikat, a hírnévvel járó összes rock'n'roll-kelléket, Harper pedig az a típus volt, aki szabályosan belebetegedett a Pulitzer-díjas Ne bántsátok a feketerigót! sikerébe, évekre eltűnt a nyilvánosság elől és senkinek nem adott interjút (egyébként sokáig nem is írt, annyira rettegett attól, hogy nem tudja újra azt a minőséget hozni, mint a remekművével: csak 2015-ben jelent meg a második regénye, a Menj, állíts őrt!). Kevesen tudják, de ők ketten együtt nőttek fel: szomszédok voltak az alabamai Monroeville-ben, egymást biztatták az írásra és még felnőtt korukban is mindent megbeszéltek egymással, ami irodalommal kapcsolatos (sőt, együtt is nyomoztak a Kansas állambeli Holcomb városkában elkövetett brutális gyilkossággal kapcsolatban: ennek a munkának az eredménye lett Capote egyik legnépszerűbb regénye, a Hidegvérrel). Sajnos a siker (na meg a sok drog és alkohol) annyira Capote fejébe szállt, hogy egy idő után hanyagolta Harpert, sőt, amikor a Feketerigó kirobbanó siker lett, azt állította, hogy Harper szinte minden ötletet tőle nyúlt. Nagy kár, de a barátságuk nélkül talán kevesebb lenne az irodalom pár remekművel.