Olvass bele Bella Thorne regényébe!

08/11/2016

Ahogy azt már többször is említettük az oldalon, idén ősszel megjelenik kiadónk gondozásában az amerikai színésznő/modell/író első regénye, ami egy trilógia indítója, a címe pedig az lesz: Autumn ajándéka. A könyvet Bella még 2013-ban írta, azután, hogy véget ért az Indul a risza! utolsó évada, és bár azért ült neki, hogy ebben dolgozza fel az édesapja halálát (akit 2007-ben vesztett el autóbalesetben), és azt, mennyire nehéz volt számára beilleszkedni az iskolában (nem csak azért lett ugyanis magántanuló, mert olyan menő sztár, hanem mert kiközösítették), végül a sokszor fájdalmasan őszinte és súlyos történet derűs és pozitív hangvételűvé válik. Ahogy az a 18 éves lány közösségi falain és a GoodReads-kommentekben is kiderül, ez nagyon sok erőt adott fiatalok ezreinek. Most az első oldalakat mutatjuk meg, az Előszó egy részét!

 

 Hamarosan mutatjuk majd a magyar borítót is,
ez itt az amerikai!

 

Eljött a nagy nap. Jenna figyelmeztetett, hogy katasztrófa lehet.
– Komolyan, Autumn – mondta, miközben a konyhapultomon ült és almát evett. Úgy éreztem, ez most tényleg szörnyű lesz.
– Köszönöm, Gee, hogy bizalmat szavazol, igazán nagyra értékelem, hogy aggódsz értem – feleltem, miközben egy üveg keverőtál után kutattam a konyhaszekrény legfelső fiókjában.
Bevallom, egyáltalán nem tudok főzni, ennek ellenére Eddy nagyi trükkös kubai „boniatillo” receptjét próbáltam elkészíteni. Tökéletes végeredményre törekedtem: apa így talán látni fogja, hogy mennyire megbántam, amit tettem.
Már egy hónapja nem láttam apát. Saját üzlete van, és sokat utazik. A cége (azt hiszem) számítógépes dolgokkal foglalkozik, de hogy egész pontosan mivel, azt nem tudnám megmondani. Nem azért, mert nem magyarázta el, hanem mert kockanyelven írta körül, amit én sosem értettem. Nagy vonalakban: biztonságos tárolórendszereket hozott létre olyan cégeknek, akiken keresztül nagy mennyiségű fontos adat megy át, és ha az adatok elvesznének, vagy esetleg ellopnák, akkor az felérne egy világvégével.
Általában jókat beszélgettünk éjjelente, amikor távol volt, kivéve mostanában, amikor a telefonbeszélgetéseink során azzal vádoltam, hogy tönkreteszi az életem, és senkivel sem törődik önmagán kívül. Volt, amikor nem a munka miatt volt távol, hanem Floridában tartózkodott – például akkor, amikor a nagyi agyvérzést kapott. Azonnal odarepült, ahogy meghallotta, és egész héten ott virrasztott mellette.
Eddy nagyi túlélte, de kiderült, hogy most már nem tud egyedül élni, így apa elhelyezte egy otthonban, ahol gondoskodnak róla. Így kellett volna, hogy vége legyen a sztorinak. Ehelyett apa és anya összehoztak egy családi találkozót, és eldöntötték: elköltözünk Baltimore távoli külvárosából Aventurába, hogy közelebb legyünk Eddy nagyihoz.
Szögezzük le, hogy erre a családi megbeszélésre Erick és én nem voltunk hivatalosak, annak ellenére, hogy mi ketten tesszük ki a család felét.
Nem akartam elköltözni. Egész életemben Stillwaterben éltem. Mindenki, akit valaha ismertem és minden élmény, amit valaha megéltem, ide kötött. Stillwater volt a hely, ahol elvégeztem az általánost, és ide jártam középiskolába is. Hétvégéken itt lógtam együtt a barátaimmal, pizzát rendeltünk, és mókás fényképeket osztottunk meg egymással a Snapchaten. Itt volt a legjobb barátnőm, Jenna, az egyetlen, aki annak ellenére, hogy végignézte, ahogy komplett idiótát csinálok magamból hatodikban röplabdázás közben, népszerűségét is kockáztatva hajlandó volt együtt ebédelni velem a menzán, sőt még a házi készítésű csokis kekszét is megosztotta velem.

Ha Eddy nagyinak segítségre volt szüksége, miért nem tudott ő a közelünkbe költözni?
Természetesen apámnak számos indoka akadt.
A nagyi nem bírja a téli hideget, szüksége van a megszokott környezetre, a lakhatás sokkal olcsóbb Adventurában, és egyébként is: már régóta terveztük, hogy egyszer délen élünk majd, bla-bla-bla.
Ez számomra egyet jelentett azzal, hogy a gimi második évének kellős közepén kiszakítanak mindenből, amit szeretek, és nekem még csak beleszólásom sincs.
Így minden alkalommal, amikor apa felhívott, és megpróbált lenyűgözni a strandokkal és a gyönyörű, medencés, új házunkkal, zokogtam és könyörögtem neki, hogy gondolja meg magát, vagy egyszerűen nem szóltam hozzá. Így pontosan tudhatta, mennyire összetörten és elárulva éreztem magam.
– Ha szeretnél, nem tennéd ezt velem! – ismételtem neki sokadjára.
– Szeretlek, Autumn – felelte ő minden egyes alkalommal. – Ezért is hoztam meg egy fontos döntést.
– Szóval akkor mégsem költözünk? – kérdeztem reménykedve.
– De, még mindig költözünk, viszont lemondok a vállalat igazgatásáról. Továbbra is adok tanácsokat, de felvettem valakit, aki a napi ügyeket intézi, és legtöbbször ő is utazik majd helyettem.
– Úgy érted, otthon leszel velünk?
Ezek a szavak egyenesen hihetetlennek tűntek. Egész életemben arra vágytam, hogy az apám mellettem legyen, megdicsérjen, ha ötöst kapok a dolgozatomra, vagy elvigyen Jennát és engem a Targetbe shoppingolni. Nevessen a vicceimen, reggelire pedig készítse el a híres mogyorós-banános palacsintáját Ericknek és nekem. Szóval, hogy részese legyen az életemnek, ne csak valamiféle szemlélő, aki semmit se tud rólam. 
– De te mindig azt mondtad, hogy senki sem tudja úgy ellátni a feladatokat, mint te.
– Talán mégsem vagyok olyan pótolhatatlan, mint ahogy hinni szerettem volna – vallotta be kényszeredetten. – Szeretlek titeket, és azt szeretném, ha ez a költözés egy új kezdet lenne számunkra.
Hirtelen megbántam minden szörnyűséget, amit a fejéhez vágtam. 
Nem voltam boldog, de legalább már nem akartam őt bántani, mint egy rossz gyerek. 
Szerettem volna valami nagy dologgal meglepni, amikor hazatér, hogy lássa, mennyire megbántam azt, ahogy viselkedtem. Így jött a képbe a boniatillo. 
– Oké! – törtem meg a konyhában kialakult drámai helyzetet. – Három óránk van, amíg apa elhagyja a repteret. Megvan az édesburgonya, a cukor, a citrom, a fahéj és a tojások. 
– Mi kell még? – Jenna a füle mögé simította hosszú sötétbarna haját, és szemügyre vette Eddy nagyi ezer éve lefirkantott receptjét. – Egy üveg Manz… fogalmam sincs, hogy mit jelent ez.
– Manzanilla – ejtettem ki tökéletes spanyol akcentussal. – Ez egy borfajta. 
Kinyitottam a kamra ajtaját, és átverekedtem magam a porrengetegen, ami a polcokról áradt. 
– Bulizunk? – kérdezte Jenna, miközben felhúzta tökéletesen ívelt szemöldökét. 
Kikerekedett a szemem. Jenna a világért sem inna még egy csepp alkoholt sem. Túl azon, hogy 15 évesek vagyunk, Jenna futó. A sport az élete. Emiatt szinte alig sminkel: épp csak egy kis szemceruza, esetleg szájfény, és kész. Ezért hordja mindig lófarokban a haját, és ezért van legalább 20 pár tornacipője, akarom mondani, futócipője. Ő nem is eszik vagy iszik, hanem üzemanyagot vesz magához és hidratál. 
És én? Én sem iszom, mert apa megölne. 
– Megvan! – Be kellett másznom a kamrába, hogy előássam az üveg Manzanillát, és amikor kijöttem, éppen Erick jelent meg, és kamerázta, ahogy Jenna grimaszol. 
– Perverz, hagyd abba! – szóltam rá, és hátralöktem Ericket.
– Miért? Épp Jennát filmezem.
– És ha visszanézem, majd azt mondod, hogy az arcát nézted, nem a melleit?
– Őőő, izé… – bámult rám Erick. 
– Ez komoly? – ragadta meg Jenna a kamerát. – Törölve! – jelentette be, majd hozzátette: – Na, ez az, ami nem fog hiányozni…
Neki talán nem, de Ericknek annál inkább. Erick négy évvel fiatalabb nálam, Jenna és én pedig már hatodikos korunk óta barátok vagyunk. Szóval az öcsém már évek óta ismeri Jennát, és azóta teljesen odavan érte. Ez eleinte aranyos volt, de aztán förtelmes kamasz lett belőle, és megszállottja lett a… na mindegy, mindenki tudja, miről beszélek.

 

(fordította: Steiner Kristóf)

Please reload