5 kultikus sorozat, amit minden D.A.C.-rajongónak látnia kell

08/17/2016

Lehet, hogy ezekben a 90-es és 00-ás években játszódó sorozatokban még nem sms-ben flörtöltek egymással és gyakran magnókazettát adtak egymásnak ajándékba, rádióból felvett számokkal, de az alapérzés ugyanaz: kamasznak lenni, elveszetten, folyton lázban, önmagunkat keresve, az életen és halálon agyalva, szerelmesen, a maximális hőfokon égve, a csodára várva, a csodában meg-megmártózva. És most, a fennkölt szavak után, tessék laptopot ragadni és elkezdeni nézni ezeket a zseniális régi sorozatokat!

 

5. Parker Lewis sosem veszít (1990-1993)

Egy könnyed és nagyon feel-good amerikai sorozat, ami a különcöket, a furákat és a geekeket ünnepelte (még ha akkor nem is volt trendi ez a kifejezés). Parker egy igazi okostojás, aki rajong a színes ingekért, a béna napszemüvegekért, és meggyőződése, hogy mindig meg kell mentenie a világot.

 Akit nem zavar a VHS-minőség, annak itt az első rész magyarul!

 

Még jó, hogy ebben segítenek neki a (szintén nem álagos és nem is százas) legjobb barátai, és az abszurd, néha egyenesen szürreális epizódokban nem csak elszórakoztatnak bennünket, hanem viccesen kommentálják az aktuális (értsd: a kilencvenes évekbeli) politikai és kulturális életet is. A D.A.C. Ákosa tutira nézné!

 

4. Ötösfogat (1994-2000)

Egy kicsit drámaibb sorozat (inkább Flórának való), ami öt testvérről szól, akik szülők nélkül, egymást támogatva próbálják túlélni a gyerekkort és a kamaszéveket. Ezzel a sorozattal indult Matthew Fox (Lost), Neve Campbell (Sikoly), Jennifer Love Hewitt (Tudom, mit tettél tavaly nyáron) és Lacey Charbet (Bajos csajok) karrierje is, és 1996-ban még Golden Globe-ot is kaptak a készítők a Legjobb drámai sorozat kategóriában (ehhez képest nagyon durva, hogy mennyire kevesen ismerik). Az intrója nagyon hangulatos, hamisítatlan amerikai, jóléti 90-es évek:

Van itt minden, ami egy jó kamaszdrámához kell: gyász, alkoholizmus, családon belüli erőszak, szerelmi drámák, vad kicsapongások és persze a lényeg, a D.A.C.-os üzenet, hogy nem csak az apa-anya-gyerekek felállás számít családnak, hanem bármilyen erős kötelék azzá válhat.

 

3. Szívtipró gimi (1994-1999)

Ausztrália egyik legfontosabb exportcikke ez a nagyon szókimondó, szórakoztató és multikulti sorozat, amit a zseniális karakterek vittek el: igaz, az öt év alatt nagyjából mindenki összejött már mindenkivel, miközben végigizgultuk, hogyan vesztik el a szüzességüket, hogyan élik meg a tiniterhességet, hogy szoknak rá a drogokra, majd jönnek le róla, hogyan reagálnak a rasszista és homofób támadásokra, és persze hogyan találják meg az igazit (ja NEM: szerencsére ez a sorozat nem az idealizált kapcsolatokról szól, hanem a valóságról, különben ugye nem is került volna fel a listánkra). Ez az intró biztosan sokakban ébreszt kellemes élményeket (azoknak pedig, akiknek új lenne, tessék guglizni, mert a sorozat most is abszolút nézhető és aktuális):

2. A Degrassi gimi (2001-2015)

Kanada válasza a Beverly Hills 90210- és a Sweet Valley-kategóriájú bárgyú amerikai tinisorozatokra, ahol szerencsére a szereplők sem huszonéves, aerobik-edző testű színésznők és jól fésült harmincas szépfiúk, hanem hús-vér(-pattanás-háj) tinik, akik lázadnak a (liberális) torontói társadalom szabályai ellen. Az epizódokban egy-egy fő karakter szemszögéből látjuk a történéseket (olyan mellékszereplőkkel, mint Nina Dobrev, Shay Mitchell és Kevin Smith!), és néhány részenként visszatérünk majd rájuk, így lesz még kerekebb, izgalmasabb és posztmodernebb a sztori.

És milyen témákkal találkozhatunk? Gyerekek, ez itt a kétezres évek Kanadája: szex, terhesség, nemi erőszak, depresszió, színesbőrűek, muszlimok, transzneműek, melegek, öngyilkosság, drogok, minden a szemünk előtt zajlik, és mindent megment a barátság meg… nos, valójában inkább az, mennyire tud kiállni magáért az ember.

 

1. Skins (2007-2013)

A legjobb. De komolyan: ha valaki nem kezdte volna még el nézni a brit sorozatot, most azonnal kezdje el, mert nem tudja, mit hagy ki. Egy angol kisvárosban, Bristolban játszódnak a részek, amelyek a Degrassihoz hasonlóan, mindig más-más karakterekre épülnek (bebiztosítva ezzel, hogy mindenkivel azonosuljunk, és akit először még utáltunk, abba a saját epizódjában beleszeressünk).

A Skins kamaszai elsősorban az unalom, másodsorban a nyomi családi problémák elől menekülnek – a legvadabb buliba, egymás karjaiba, étkezési zavarokba, depresszióba, a sort talán nem kell folytatni, ismerjük ezt. A lényeg itt sem a tanulságokban, az elrettentő példák felmutatásában rejlik, különben fele ennyire sem lenne sikeres a sorozat, hanem abban, hogy élethűen, empátiával mutatják be ezeknek a kamaszoknak az életét. A végére hagytam egy (valójában kettő) patetikus mondatot még: ez a sorozat is attól jó, hogy nem terelgetni akar, hanem csak jelezni, hogy mindig van kinek megfogni a kezét. És amikor tényleg nincs, akkor sem vagy egyedül, mert mi is nagyon jól tudjuk, milyen érzés.

 

 

Please reload