A hét másik szerkesztője: Lakó Levente

12/09/2016

Amikor Levi megszólal, az olyan, mintha hirtelen egy összehasonlító irodalomtudomány-előadás kellős közepébe csöppennénk, az ELTE bölcsészkarán: a mai napig nem hisszük el, hogy nem végezte még el az egyetemet és hogy nem egy 15 éves testébe zárt, halhatatlan vámpír. De hogy milyen összeszedett és akadémikusak a gondolkodásmódja, arról ti is megbizonyosodhattok az alábbi nyilatkozatai alapján.
 

Mitől volt 2016 különleges év számomra: ettől a lehetőségtől például nagyon. Visszanyertem a korosztályomba vetett hitemet, hogy igenis vannak diákok, akik sokra vihetik. Az, hogy egy ilyen sokféle gyerekből épphogy összeálló csoport ilyen őszintén tudjon beszélni mind egymás közt, mint közönség előtt (!) olyan témákról, amikről egyébként a hozzá legközelebb álló személyekkel sem mindig tud az ember olyan könnyen, az minden várakozásomat felülmúlta. De ilyen (volt) pár fantasztikus zenei projekt is.
 

A regény, ami eldöntötte, hogy életem végéig könyvmoly leszek: a Harry Potter után nem volt menekvés.:) Még óvodában kezdtem el, de az első rész filmadaptációja mérhetetlenül megrémített, bárhogy is takargattam a családom előtt. Máig élénken él bennem Mógus két arca. Olvasás közben valahogy nem volt annyira… idegen. 
 

 Jól látjátok: Levi akkora könyvgeek, hogy az olvasójegyével pózol! :D

 

Amit kevesen tudnak a romantika koráról, pedig nagyon érdekes: megpróbálom rövidre fogni… Amit sokan talán nem gondolnak át a romantikával kapcsolatban, az számomra a lényege: a művészeti ágak egybeforrása. A legszebb ebben a korszakban az, hogy sok jeles művész (akár egy társaságba kerülve) közösen gondolkozott a világról, így a korábban élesebben elkülönülő ágak közelebb kerültek egymáshoz. Ennek eredményeképpen egy romantikus festmény, zenemű vagy vers között valami megmagyarázhatatlan intertextualitást lehet felfedezni: érezni, hogy a mélyükön valahogy ugyanarról szólnak. Mintha hirtelen összefonódtak volna, hogy közös erővel ismét pályára állítsák az általuk annyira szeretett emberiséget, az akkori kicsit kibillent, kiábrándult, bizonytalan jövőkép tisztábbá tételével. Sokszor azt érzem, hogy a művészet ilyesfajta funkcióinak felerősödésére ma is nagy szükségünk lenne.
 

A könyv, amelyen a legtöbbet nevettem: valószínűleg Vonnegut Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater című regénye volt az. Amit, ahogy ez a zseni írt, attól az emberben folyamatosan felhalmozódik egyfajta feszültség. Ez valahogy a szövegei sűrűségében gyökeredzhet, lépten-nyomon ott van bennük az a vonneguti sziporka, az ő jellegzetes, őszinte, világlátását végig magában hordozó stílusában kifejezve. De a lényeg az, hogy az olvasónak időről időre muszáj kiadnia magából ezt a feszültséget magából, ha máshogy nem, hát nevetéssel. Ez pedig sokszor okoz vicces helyzeteket, hiszen nemritkán egy kisebb, rejtettebb, lábjegyzetszerű odaszúrása, gondolata okoz nevetőgörcsöt. Ebben a regényében pedig hétköznapi, mindenkihez közel álló, erkölcsileg dilemmatikus helyzetekről nyilvánít véleményt – a jól megszokott modorában.

Amitől különleges a könyvespolcom: Számomra minden könyvespolcban, így a sajátomban is, a sajátos intimitása a különleges. Senki nem láthatja át olyan részletesen, mint a gazdája – és ez nem csak fizikálisan igaz, sőt, a rend nem is fontos. Az már sokkal inkább, hogy egy ilyen shelfie egyszerre kitárulkozás is, meg nem is. A személyes (olvasmány)élmények ugyanis nagyon erősen kívül tartják a külső szemlélőt. És ez annyira szépen rímel az életre.

Please reload