"Igenis lehet bénázni" - interjú Tasnádi Istvánnal

Az első című antológiában megjelent novellája kapcsán Konyári Ildikó kérdezte Tasnádi Istvánt.

Fotó: Horváth Péter Gyula

Milyen érzésekkel láttál a feladat megoldásához?

Komoly kétségekkel. Íróként elbújhatsz, ha akarsz, egy fiktív egyes szám harmadik személy mögé, de itt világos volt, hogy a saját élményt kell megírni. Ráadásul az egyik legintimebb élményt, amiben az embernek EGYSZER AZ ÉLETÉBEN része lehet. A születésemre nem emlékszem, a halálomat csak elképzelni tudom, úgyhogy ez az egyszeri élmény maradt megírhatónak. Már ha megírható - az elején nem voltam ebben biztos.


Mennyire nehéz ilyen témában írni kamaszoknak?


Nehéz, mert már nem vagyok kamasz. Az mindig borzalmas, ha egy szülő elkezd anekdotázni a hajdani intim élményeiről a gyerekének. Ezt nem akartam. Úgyhogy inkább visszamentem kamaszba, és összecsúsztatva a mai és az akkori szlenget friss élményként beszéltem el a múltat. Hogy ez működik-e, hogy meg tudja-e őket érinteni a szöveg, az majd elválik.


Voltak olyan részek, amelyeket szándékosan szépítettél vagy elhanyagoltál?


A legnehezebb nyilván magának az aktusnak a megírása volt. Aktus, tessék, rémes szó. Rá kellett jönnöm írás közben, hogy a szeretkezéshez kapcsolódó szavaink nagy része teljesen használhatatlan egy szépirodalmi szövegben, mert vagy vulgáris vagy szépelgő vagy orvosi. Úgyhogy a leírásba végül nem mentem bele, fokozatosan elemeltem a szöveget, ami végül egy tizenévesen írt erotikus versbe torkollik.


Ugyebár a főszereplő nem kap segítséget a környezetétől, ami manapság nem ritka. Mi erről a véleményed?


Mi akkoriban alul voltunk informálva, most inkább túl sok az információ. Úgy érzem, a temérdek benyomás, szöveg, kép, videó feldolgozásában kéne segítséget kapnia a kamasznak. Hogy ne pusztán kivitelezendő aktusnak lássa az első együttlétet. És azt közvetíteni, hogy igenis lehet bénázni, mert semmi sem számít, ha van benne kötödés, gyengédség és igazi érzelem.


Fotó: Horváth Péter Gyula