Szakítós történetek

02/12/2018

Elhajított jegygyűrű a villamosmegállóban, fájdalmas búcsú a babakocsitól, sértődött barátnő egy csók miatt… Saját szakítós sztorijukat is megírták a Szakítós című novelláskötetünk szerzői, ezekből válogattunk.

 

Kalapos Éva:

 

Tizenkét évesen megkaptam életem első csókját az első barátomtól (vagy legalábbis a fiútól, akivel randiztam). Boldogan újságoltam el egy iskolai barátnőmnek, akivel már évek óta elválaszthatatlanok voltunk, de ő nem örült velem, csak hümmögött sötét arccal, aztán pár nap múlva küldött egy levelet. Leírta, hogy csalódott bennem, sose hitte volna, hogy ekkora kurva vagyok (értitek: mert csókolózni mertem a pasimmal!). Igazi szakítós levél volt, ugyanis mellékelt a szöveg mellé egy levágott körmöt és pár hajszálat, hogy emlékezzek rá. Bejött, sose felejtettem el ezt a bizarr sztorit :))

 

 

 

Balázsy Panna:

 

Hetedik elején suli után álltunk a sarkon, ahol a cukrászda volt, és egyszercsak a suli legmenőbb fiúja, a szép szőke, kért tőlem egy kétforintost, hogy tudjon venni egy gombóc fagyit. az izgatottságtól alig bírtam kiszedni a zsebemből a pénzérmét. akkor és ott elhatároztam, hogy én is menő leszek és szakítottam a naív, mindenre rácsodálkozó kislánnyal, aki addig voltam. 

 

 

 

Tasnádi István:

 

A legdurvább szakításom a babakocsimmal volt. Nem tegnap történt, ez az egyetlen vigaszom. Imádtam babakocsizni, nem akartam megválni tőle, öt évesen még simán kitolattam magam anyámmal a Margitszigetre, már kezdték sajnálni a nagyfejű, szőke, nyilvánvalóan mozgássérült fia miatt. Aztán egyszer csak berágott és elajándékozta az én drágaságom. Mégsem vihet babakocsival iskolába. Emlékszem arra a traumatikus délelőttre, tolják el a gyönyörű babakocsim, végig a lakótelepi folyosón, anyám fog hátulról, én meg üvöltök, hogy az az enyém, az enyém, az enyém. Aztán csattant a folyosóajtó. Kiűzettem a már kissé kopott, Mikiegér-mintás édenemből. Elvették tőlem azt, ami sokáig a váratlan világba vetettség egyetlen méltó kompenzációja volt. Sötét, nyavalyás korszak kezdődött az életemben. Csak akkor billent helyre némileg a lelki egyensúlyom, mikor úgy tizenöt évvel később megkaptam az első Trabantom.

 

 

 

 

Bencze Blanka:

 

Két éve elegem lett. Egyik reggel felkeltem és azt mondtam, hogy én ezt nem csinálom tovább. Ez volt az a pont az életemben, amikor rájöttem, hogy a húsnak milyen ára van. Kiskoromban vegetáriánus voltam, nem szerettem a hús ízét, de akkor ez még nem szólt többről. Szóval felkeltem, kisöpörtem minden állati eredetű élelmiszert az étrendemből, mert imádom az állatokat és nem akarok semmilyen mértékben hozzájárulni a szenvedésükhöz és kizsákmányolásukhoz. Szakítottam az állati eredetű termékek fogyasztásával, viselésével, használatával és vegán lettem. 

 

 

Molnár T. Eszter

 

Amikor 22 éves voltam, egy fagyos estén órákon át kerestem a Moszkva téri a villamosfordulóban elhajított jegygyűrűmet. Azóta tudom, hogy szakítani legalább olyan nehéz, mint együtt maradni.

 

 

 

Csapody Kinga, a kötet szerkesztője:

 

Minden évben készültünk a Seregszemlére. Amolyan iskolai Ki Mit Tud? volt ez, csakhogy itt minden osztály színdarabot tudott csak. A szerepek pedig évről évre megtaláltak, minden szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy remek csiga voltam, és a szép, de buta királylány helyett a csúnya, de okosat választó herceget is kiválóan hoztam. Azt is megszoktam, hogy a szereptanulás pár nap alatt megvan, a másfél hónap ahhoz kell, hogy valahogy vállalhatóan énekeljek el egy négysoros kis dalocskát. Énekeljek? Mormogjak. De ki mertem állni.

 

Egészen addig, amíg negyedikben, egy teljesen átlagos énekórán minden megváltozott. Arra sajnos nem emlékszem, hogy melyik dalt gyakorolta az egész osztály, amikor is a tanító néni – akit egyébként nagyon bírtunk – megkért (nyilván mindenki füle hallatára), hogy ha lehet, inkább ne énekeljek. Az osztállyal együtt sem. Onnantól kezdve énekhang nem jött ki a torkomon. Ha kihívtak felelni, mondtam, hogy én inkább tartanék kiselőadást, és profira fejlesztettem a tátogást még a szerenád meg a Gaudeamus alatt is.

 

Hát valahogy így szakítottunk: az éneklés, meg én.

 

UI: Azért az anyaság még ezt is felülírja, olyan nincs, hogy a gyerekednek/del nem énekelsz. Egészen addig, amíg el nem hangzik: „Anya, kérlek inkább ne!”

 

 

Erdős Zsuzsa:

 

Amikor a nagyobbik gyermekem először bejelentette, hogy elköltözik otthonról, úgy éltem meg, mint egy tragikus szakítást. Az eszem tudta, hogy így helyes, a szívem azonban veszettül tiltakozott. Kínomban végig pörgettem magamban az elmúlt éveket és rájöttem, hogy akármilyen bizarrul hangzik, valójában a hasamban volt utoljára maradéktalanul az enyém. A köldökzsinór elvágásával szakították el tőlem először. Aztán ahogy tágult körülötte a világ, egyre többen léptek be mellettem az életébe: az első barátok a játszótéren, az óvodában, az iskolában, az első fiúk, akik megjelentek körülötte, az első hosszabb külföldi tartózkodása.

Elengedtem, ahogy már annyiszor és soha nem bántam meg. Mert visszajön. Mindig. Amikor csak teheti. És ez így van rendjén….

 

 

 

 

A könyvet itt rendelheted meg. 

 

Please reload