Létezik az igazi?

07/23/2018

Érdekel a hibák természetrajza, így a könyvesboltban hamar megragadja figyelmem az egyik könyv címe: "Egy év, tíz hiba”. Az sem rettent vissza, hogy a tiniknek szóló polcnál állok – kézbe veszem, hogy beleolvassak. Igaz, hogy évtizedekkel ezelőtt, de én is voltam egyszer kamasz, nem? A hibákkal pedig igazán közeli a kapcsolatom, szerintem már meg sem tudnánk lenni egymás nélkül. Milyen hibák szerepelhetnek ebben a regényben? Van olyan, ami egyszerű félreértésen alapul, és aztán minden rendbe jön? Van olyan, amit már én is elkövettem? Van olyan, amely csak látszólag hiba, ám végül valami jobbhoz vezet? És van közöttük halálos, mindent sötétbe borító? És vajon el lehet-e őket rögtön hessegetni, vagy tíz komor, fekete varjúként tartósan elcsúfítják majd egy fiatal élet friss hómezejét? 

 

 

Hiszen a főszereplő, Kinga, még csak tizenöt éves. Izgulni kezdek. Remélem, nem történik vele semmi jóvátehetetlen. Csak gyorsan átlapozom, aztán megyek. Feszengésem, hogy tinilányoknak szóló könyvet olvasok, pár oldal után elmúlik. Ismerős, jól bejárt, bár ingoványos terepre kerülök – az emberi érzelmek területére. Az érzelmekére, melyek kortól, nemtől és minden mástól függetlenül mindannyiunkban ott élnek. Így engem is eléggé leköt a téma, úgyhogy valamivel később arra riadok fel,  végére értem az első három fejezetnek. Már nincs visszaút, megveszem a könyvet, hogy otthon folytassam.

Kinga egyénisége meglep és elbűvöl – mindig őszintén átéli az érzelmeit, de nincs kiszolgáltatva nekik. Képes rá, hogy befelé forduló módon elemezze, mi az, ami éppen benne zajlik (így fordulhat elő például, hogy az egy év alatt elkövetett hibáiról listát ír), ez azonban nem szigeteli el a környezetétől: élénk társasági életet él, és a barátaitól is legalább annyit tanul, mint saját önmegfigyeléséből.  

A hősnő, bár néha motorozik és egy rockbanda gitárosa, alapvetően óvatos duhaj, az arany középút vonzó megtestesítője, aki a regény cselekménye során úgy igazán vad és szélsőséges dolgot csak egyszer tesz: karácsony éjjelén hajnali háromig olvassa az ajándékba kapott könyvet. És hogy mi ez a könyv? Izgalmas krimi, vérfagyasztó vámpírtörténet, kalandos útibeszámoló? Egyik sem. Kertész Erzsébet 1948-ban írt regénye Elizabeth Barreth Browning 19. századi költőnőről. Ezt én valamikor a hetvenes-nyolcvanas években olvastam a csíkos könyvek sorozatban. És úgy vagyok vele, hogy aki a csíkos (na és persze a pöttyös) könyveket szereti, sőt hajnali háromig olvassa, az rossz ember nem lehet. 

Ami a regényben különösen megfog, az az emberi kapcsolatok közelsége és elsődleges volta. A technika mindig csak annyira kerül előtérbe, amennyire a valós emberi kapcsolatokat segíti. Röpködnek az SMS-ek; a fiúk és a barátnők egyéni csengőhangot kapnak Kinga mobilján (komoly emberi kapcsolatként való létezésük innentől datálódik); és van, hogy az összetört szívű lány SOS konferenciabeszélgetést tart barátnőivel – de a technika soha nem helyettesíti az élő kapcsolatokat, csak segít az átmeneti elválások vagy vészhelyzetek esetén.

Felbukkan azért egy kissé ósdi kommunikációs eszköz is, a toll és a papír, amely azonban a digitális világban plusz hangsúlyt és érzelmi töltetet kap. A regény egyik izgalmas pontján egy fiú (akiről még nem lehet tudni pontosan, ő az igazi vagy nem), papírra írja le a telefonszámát Kingának. Innentől kezdve persze nagyon drukkolok a srácnak. Még ha az előzményekből nem is tudnám, hogy verseket ír és mély titkokat sejtető, szürkéskék szeme van, ez a gesztus mindent elárul róla: érzékeny és bátor Grál-lovag, akire az ember lánya nyugodtan rábízhatja jövőjét.

 

 

Hohó, mondaná erre Kinga, álljunk csak meg egy pillanatra. Nem függőség ez? Mert a lány egyik tiszteletet ébresztő tulajdonsága, hogy a legintenzívebb szerelmi érzések közben is azt vizsgálgatja, nem került-e függőségbe a fiútól. Kinga az egyenrangú kapcsolatok híve a szerelemben és a barátságban is, és bár alapvetően szelíd a természete, nem engedi, hogy hosszabb távon bárki is kukoricázzon vele.

Azon csodálkozom el legjobban olvasás közben, mennyire szokatlan már számomra egy olyan család bemutatása, ahol együtt vannak a szülők, és a család mint család normálisan funkcionál. Igaz, a karácsonyi előkészületek közben KIngának kicsit gyorsabban kell ennie, mint máskor, ami azért valljuk be, egészségtelen, de ezt leszámítva a regényben lelkileg ép emberek kompetens módon birkóznak meg az életkoruk és körülményeik által számukra kijelölt feladatokkal: Kinga, hogy beilleszkedjen az osztályközösségbe, kibontakoztassa képességeit és társat találjon; a szülők, hogy fokozatosan útjára merjék engedni saját belső erejét egyre biztosabban használó kamaszlányukat – és azon is elcsodálkozom, hogy mindezek az egyszerű és természetes dolgok mennyire érdekesek tudnak lenni.  Hiszen a harmónia még egy stabil családban és baráti körben is csak pillanatnyi: újra és újra helyre kell állítani a boldogság egyensúlyi állapotát.  Az út pedig félreértéseken, drámákon, szívfájdalmakon keresztül vezet, főleg a szerelemben, ahol a felek ellentmondó igényeiket akarják kielégíteni: feloldódni egy másik személyben, ugyanakkor megmaradni önmaguknak.

Mert a mű fő témája a szerelem, s így a bizalom és az autonómia központi kérdésekként jelennek meg benne, melyeket a szerző egy tiniregény kereteit túlnövő érzékenységgel boncolgat. Ha én mindazokat a dolgokat tudtam volna néhány évtizeddel ezelőtt, amiket Kinga tud… vagy ha legalább most tudnám őket… de nem siránkozom, mert ez távol állna Kinga szellemiségétől, aki a legnagyobb sírások után is csak bekapcsol valami dögös zenét a Youtube-on vagy elolvas egy jó könyvet, és megvigasztalódik, sőt olyan is van, hogy mindezt sírás előtt teszi, hogy elterelje figyelmét az épp aktuális fájdalomról.

Van-e igazi szerelem, van-e nagy ő? – kérdezi a regény, amire végül lelkes igennel válaszol. Senki másnak nem hinném el, de Kingának elhiszem, hiszen mindenben olyan ügyes és talpraesett, és láthatóan jól kézben tartja a dolgokat. Amikor nagy szerelmének, aki nem akarja felvállalni kapcsolatukat, azt ordítja: “Te rohadék!”, megáll bennem az ütő. Hallottam már ennél csúnyább szavakat is, de a regény finom, pasztellszínű világában olyan ez a felkiáltás, mintha egy csipketerítőn hirtelen skorpió jelenne meg. Eszembe jut Az elfújta a szélből az a jelenet, amikor Scarlet pofon vágja szerelmét, Ashley-t, és felelősségre vonja, miért olyan nőt vesz feleségül, aki mellett biztonságban érzi magát, miért nem őt, Scarletet, akit szeret.

Ugyanis Kinga példaképe Scarlet O’Hara, a nő, aki ki tud állni önmagáért. Kinga szerencséjére van olyan fiatalember, aki ezt elviseli, sőt még élvezi is, így a regény végére minden jóra fordul, vagyis összeáll a kép, ahogy az utolsó fejezet címe mondja. Külön hálás vagyok az aranyló fényű epilógusért, mert én is nagyon szeretem a hepiendeket.

Nagyon tetszett még az írónő finom humora, ami mindig előbújik, amikor Kinga rá akarja venni valamire a szüleit vagy nem akar nekik elmondani valamit, és amely abban a jelenetben éri el tetőpontját, amikor az egyik fiúnak be kell lopnia magát a lány szülei szívébe, hogy elengedjék vele motorozni. Örömet okoztak még az egyszerű, de találó fejezetcímek, a gördülékeny párbeszédek és a szép magyar nyelv, valamint az, hogy sok fontos dolog a villamoson történik (tudom, ez elég egyéni, de a hepienden kívül nagyon szeretem a villamoson történő fontos dolgokat is).

És hogy mi volt az a bizonyos tíz hiba? Mindenkinek csak ajánlani tudom, olvassa el.

 

Néhány kedvenc idézet  a könyvből:

 

"Már attól is megremegett a térdem, ha felbukkant az emlékezetemben az arca, a haja színe, a laza komolysága… és igen: a szeme. Voltam már néhányszor szerelmes, de mégsem értettem, hogy a tinikönyvekben miért áradoznak annyit a Nagy Ő szeméről. Sosem figyeltem oda ilyen apróságokra, Ágoston szeme azonban egyből megigézett. Első pillantásara az ember szürkének mondta volna, de ha egy kicsit többet nézte, rájött, hogy egy folyamatosan változó, háborgó tenger van benne. Néha mint egy sötét szikla, néha mint az alkonyati ég kékje. Hihetetlen és gyönyörű.”

(59.o.)

 

“– Aztán hétfőn találtam az asztalomon egy levelet, amiben ott volt a száma.

– Mi? Valódi levelet írt neked? Papírra?”

(82.o.)

 

“Nem mondhattam meg Ágostonnak, hogy Dani csak egy fantom az életemben, és hogy semmi mást nem szeretnék, csak vele lenni. Hogy szeretem őt.”

(105.o.)

 

“Tudom, hogy nagyon hülye vagyok, de egyszerűen nem bírtam letenni a könyvet. Három körül aludhattam el, bár nem vagyok benne biztos. Arra emlékszem, hogy fél háromkor kimentem inni egy pohár vizet, miközben azon tűnődtem, hogy mit csinálnék, ha papa bezárna a házba, és nem engedne el sehova Ágostonnal. Mikor visszamentem a szobámba, tovább olvastam. Reggel pedig arra ébredtem, hogy mama a szomszéd szobában ébresztgeti az ikreket. Égett a lámpám, és a könyvem ott hevert szétnyílt lapokkal az ágyam lábánál. Bár hulla fáradt voltam, megráztam a fejem, és felkeltem. Felhúztam a redőnyt, kint nagy pelyhekben hullott a hó. Gyorsan felöltöztem, aztán kimentem reggelizni.”

(159.o.)

 

"– Akkor miért nem járunk?

– Mert hülyeség lenne. Nemsokára úgyis szakítanánk valami miatt.

– Még a kedvemért se lépnél túl az elmebajodon…? Tudod, mit? Rohadj meg! – kiáltottam. Ő pár másodpercig némán nézett rám, aztán megfordult, és elment. Abban a hitben meredtem utána, hogy pillanatokon belül visszajön, bocsánatot kér, és belátja, hogy hülye volt. De ez nem történt meg. Néhány percen belül eltűnt a szemem elől, otthagyva engem összetört szívvel.”

(197.o.)

 

“Ágoston és én együtt olyan problémások vagyunk, hogy egy pszichológusnak is nehézséget okoznánk, ha a lelkünk felderítésén fáradozna. És hogy ez baj lenne? Nem hinném. Már tizenhárom évesen rájöttem arra, hogy az, hogy a barátnőimmel időnként összeveszem, nem baj. Hiszen mindig kibékülünk utána, és ha nem lettek volna kisebb-nagyobb nézeteltéréseink, az nem a szeretetet jelentette volna, hanem azt, hogy nem ismerjük egymást annyira, hogy konfliktusaink lehessenek.”

(216.o.)

 

“Kevesebb, mint négy hónap alatt hatszor vesztünk össze. Ennek több, mint a fele egy napnál tovább tartott, és az összes az egymás iránt érzett szeretetünkről szólt. Egyszerűen… túlságosan fontosak voltunk egymásnak ahhoz, hogy képesek legyünk normálisan gondolkozni.”

(216.o.)

 

“Mindig is érdekelt, hogy milyen lehet, ha valakinek udvarolnak. Nem úgy, mint Dani, akinél utólag jöttem rá, hogy minden, amit tett, nem csak baráti szívesség, és nem úgy, mint Ágoston. Ő, ha megnézzük semmit nem tett. Inkább addig ködösített, amíg én ki nem mondtam a végszót. Ő meg hallgatott.”

(284.o.)

 

“Még mindig a strandon voltunk, és az emberek olyan ‘kamaszszerelem, de cuki’ mosollyal néztek minket. Kívülről tényleg úgy festhettünk, mint valami pillanatnyi fellángolástól lobogó tizenévesek – senki meg nem mondta volna rólunk, hogy mennyire zűrös évünk volt.”

(336.o.)

 

HORÁNYI HANNA ZELMA

Egy év, tíz hiba

Kiadó: Menő Könyvek
Oldalszám: 336 oldal
Megjelenés: 2018. április 16.
Méret: 215 mm x 135 mm x 20 mm
Kötés: Kartonált
ISBN: 9789634034940
Sorozat: Rólad/Neked-könyvek

Bővebb ismertető

Please reload