Indiana Jones vagy állatorvos akart lenni - interjú Király Anikóval

07/18/2019

Még életében nem unatkozott Király Anikó, a Csak barátok? szerzője. Írásról, rajzolásról, mogyorós csirkéről és sok minden másról beszélgetett vele a Caledonia Könyvvára bloggere.

 

Kérlek, mesélj egy kicsit magadról! Mióta foglalkozol írással?

 

Már 7 éves koromban is foglalkoztatott az írás, főleg amikor az f betűt kellett megtanulnom. Az a sok hurok összezavart. Viccet félre téve: a 12. szülinapomra kaptam a szüleimtől egy Thomas Brezina könyvet. Megtetszett az olvasás, így én is agyalni kezdtem, milyen jó lenne az írói lét rögös útjait taposni. Vagyis írtam néhány béna mesét, és a béna meséknél is bénább naplót, no meg egy annál is bénább regényt, amit átitatott a szappanoperába is túlságosan tömény dráma. Nem csoda, hiszen akkoriban minden délután a Titkok és szerelmek századik ismétlését néztem, hogy valahogy elfojtsam magamban a matek házik iránti heves gyűlöletem. Tehát az írás amolyan villámhárítóként kezdődött, majd a gimiben egy olyan álommá alakult, aminek az elérésében még csak reménykedni sem mertem. De hobbinak jó volt, sőt, az írás és a történetek kiagyalása miatt még életemben nem unatkoztam. 2012-ben pedig eldöntöttem, hogy író akarok lenni. Nem találkoztam aranyhallal, dzsinnel, de a jótündér keresztanyámmal sem. Ennek ellenére mesének tűnt, hogy hat évvel később megjelent az első regényem.


Tudom, hogy szeretsz rajzolni, és az Instagram-profilodban is rengeteg aranyos illusztrációt osztasz meg. Mióta rajzolsz?

 

K.A.: Amikor még abban a korban voltam, hogy nem tudtam eldönteni, vajon Indiana Jones, esetleg állatorvos szeretnék lenni, terveztem egy Szuperkitni nevű robotot. Bár nem kerültek gyártósorra az emberiséget leigázó robotok, rájöttem, szeretek rajzolni. Hihetetlenül kikapcsol. Volt egy pont az életemben, amikor sokat izgultam, idegeskedtem, még a történetek kitalálását is felfüggesztettem. Ekkor elkezdtem firkálgatni. Persze ez nem tett jót az iskolai jegyzeteimnek, ezért csináltam egy pici füzetet, amit mindenhová magammal vittem. Ez a kis vázlatfüzet ébresztett rá arra, hogy szeretnék a rajzolással komolyabban foglalkozni. Egyébként a rajzolás és az írás állandó küzdelmet folytat bennem az első helyért. 

 

 

 

Mivel töltöd a szabadidőd, van-e valamilyen hobbid (a rajzoláson kívül)?

 

K.A.: Mondanám, hogy éjjelente szuperhősjelmezt öltök, és a városom utcáit pásztázva segítek a bajbajutottakon, ám van itt egy kis bökkenő. Nem áll jól a testhezálló ruha, és falun élek, ahol este csak macskák vannak az utcán, meg fura hangú állatok, amiknek a faja számomra óriási rejtély (de olyan óriási, hogy hajnali kettő körül arra ébredek). Szóval a hobbim az írás és a rajzolás. No meg az olvasás. Egyébként most ahogy így belegondoltam, teljesen szezonális életet élek: tavasszal és télen olvasok, nyáron legelem a gyümölcsfáinkat és a palántáinkat, ősszel pedig  besegítek a családi vállalkozásban. Nálunk az egész ősz a tök körül forog. :D Félreértés ne essék, tökmagnak termesztjük a tököt.

 

A Csak barátok? nálam elsöprő sikert aratott. Mesélj kérlek egy kicsit a kötet megszületéséről, honnan jött az alapötlet? A Menő Könyvek kért fel arra, hogy az Ellenpontok kiadói sorozat formátumába illő regényt írj? 

 

K.A.: Már dolgoztam egy regényen, amikor Csapody Kinga megkérdezte, nem lenne-e kedvem írni az Ellenpontok-sorozatba. Persze rábólintottam. (Valószínű, hogy a szarvasbogarak diétás könyvére is rábólintanék, annyira szeretek írni.) 

Akkor úgy gondoltam, hogy először befejezem azt a regényt, amit már elkezdtem. Aztán Zorka és Botond története olyan vehemensen könyökölt bele az agyamba, hogy muszáj volt velük foglalkoznom. 

Az alapötlet onnan jött, hogy véletlenül megláttam az alapsulis tablómat. Azon kezdtem töprengeni, hogy a gyerekkori barátságok a legjobbak, mert azok még tiszták. Gyerekként minden áldott nap összezárnak egy csomó másik gyerekkel. Mit csinálsz? Barátkozol. Aztán azok a gyerekkori barátok, akikkel a legnagyobb hülyeségeket csináltad, valahogy eltűnnek. A felnövés ezt is jelenti. Vagy nem. Kinek hogy sikerül. Erről a felnövési dilemmáról akartam írni.

 

 

 

Olvastam a blogodon megosztott 11+1 érdekes tényt a könyv megszületésével kapcsolatban. Mivel én is Esztergom-kertvárosban élek, a regény számomra még többet jelent. Mi nyűgözött le leginkább Esztergomban? 

 

K.A.: A mézes mogyorós csirke… A Csülök csárda, az esztergomi várjátékokon ettem először langallót… Hoppá, picit kajacentrikus lett. :D

Gyerekkoromban sokszor jártam Esztergomban. Mindig átsétáltunk a hídon, aztán a közepén megálltunk, és nézelődtünk. A híd most is nagy kedvencem, bár kissé szomorkás hangulatom támad akárhányszor átmegyek rajta: úgy érzem egyik ország sem az otthonom.

Tavasszal láttam rajta egy patkányt, aki gesztenyéket hordott át az úton. Neki biztosan nem volt egzisztenciális krízise, amikor átért egyik országból a másikba. :) Szeretem a régi utcákat, a piacot, a Kis-Duna sétányt, azt, hogy a bazilika oszlopai közelről sokkal hatalmasabbak, mint amilyennek távolról tűnnek. 

Legjobban a gyerekkori emlékeimet szeretem: gyertyagyújtás a bazilikában, ugyanitt rettegés a kriptában…

Amúgy meg sok magyar ifjúsági regény Budapesten játszódik. Jó, ha tudjuk, hogy vannak más patinás városok is Magyarországon.


Mesélj kérlek arról a bizonyos címmizériáról. Hogy lett a végső döntés a „Csak barátok?” :)

 

K.A.: Számomra a címadás az írás legnehezebb része. Szeretek címeket adni, de valahogy mindig olyan elborult ötleteim vannak. A Csak barátok?-nál az volt a legnehezebb, hogy a címnek egyszerre kellett tükröznie a két szereplő szemszögét és az Ellenpontok sorozat stílusát. Először kissé agresszív megoldások jutottak eszembe: Takarodj!, Nem vagy normális?!... Aztán elképzeltem magam előtt, ahogy valaki leveszi a polcról a könyvet, és azt látja meg először, hogy Takarodj!. Nem lenne túl szerencsés találkozás.

Igazán a szívemhez nőtt az Ássuk el a csatahódot! variáció. Ez volt az a cím, amivel leadtam a kéziratot, és ami ékes bizonyítéka az elborult ötleteimnek.

Végül a szerkesztőm, Kertész Edina rukkolt elő a végső címmel. A Csak barátok? jó választás, mert szépen visszaadja a történet lényegét. Csak barátok? Nem. Ellenségek is. Csak barátok? Nem. Valami többek is. És így tovább…

 

A könyved rendkívül humoros, szórakoztató, és élettel teli. Eredeti poénokat használsz, és árad belőled az életkedv. Kitől örökölted a zseniális humorérzéked? 

 

K.A.: Fogalmam sincs. Nálunk mindenki vidám. Általában olyanok vagyunk, mint egy fogpaszta reklám. Csupa vigyor mindenhol, bár legfőképpen otthon. Azt hiszem, hogy csak írásban vagyok vicces, mert beszélni nem nagyon szoktam. Csak akkor, ha kell. Szeretek nevetni, de imádok nevettetni. Írásban, mert ugye a beszédben nevettetés az egy egészen más műfaj. 

 

Ki a kedvenc szereplőd? 

 

K.A.: Nehéz kérdés. Elsőre Matyit mondanám, mert olyan kis elhagyatott, de közben meg elvetemült. Ám ha jobban belegondolok, akkor Tivadar, Botond apukája a kedvencem, mert csendes, és néha jobban kedveli az állatok társaságát, mint az emberekét (kicsit magamra emlékeztet :)). Ugyanakkor bármit megtenne a családjáért, főleg, ha azzal elkerülheti felesége haragját.

 

Említetted a blogodon, hogy nehéz volt megírnod Botond szemszögét, és fiúként gondolkodnod. Nos, a végeredmény magáért beszél és elképesztő, szóval azt kell mondjam, ráéreztél – aztán majd a fiú olvasók reméljük visszajeleznek, sikerült-e belelátnod a gondolkodásmódjukba. :D Melyik jelenetet volt a legnehezebb megírni – maradjunk a fiúknál – Botond esetében? 

 

K.A.: Inkább azt volt nehéz leírni, hogy hogyan lát egy fiú egy lányt. Nehéz megfogni egy fiú karakterét (hű ez furcsán hangzik :)) anélkül, hogy ne aggatnám tele minden általam ismert fiús sztereotípiával. Végül rájöttem, hogy nem karácsonyfát díszítek, hanem egy fiú gondolatait írom le. És végtéül a fiúk is csak emberek. Szóval megtaláltam az egyensúlyt, és nem egy karácsonyfa lett Botondból, hanem egy hiteles karakter. Remélem. 


Van kedvenc jeleneted? 

 

K.A.: Szerettem minden olyan jelenetet, amiben fura macskák meg kutyák voltak. Meg amiben Stefán, a kissé bogaras rajztanár is benne volt. És Matyit. Matyit nem szabad kihagynom. A kedvencem azonban a könyv szétvághatós része. Emlékszem, december valahányadikán, amikor mindenhonnan a karácsonyi csoda folyt, nekem is volt egy csodám: felkeltem hajnali négykor, leültem a kedvenc fotelomba és egy bögre tea mellett megírtam azt a hét napot, a lezárást, az ollós részt. Az a hét nap az én kedvenc részem a könyvből.

 

Mi a kedvenc idézeted? :)

 

K.A.:  „…te voltál a legfontosabb hülyegyerek az életemben…”

Azt kívánom, hogy mindenkinek az életében legyen valaki, akit a legnagyobb szeretettel hívhat hülyegyereknek.

 

 

 

Milyen tervei vannak Anikónak, és milyen új műfajba kóstol bele? A teljes interjút itt olvashatjátok. 

Please reload