Csak ezen jár az agyam

09/06/2019

Laura nem tervezte, hogy ilyen történeteket olvas, de aztán mégis belevágott. Vivi felbosszantotta, Jorah elbűvölte, aztán az egésztől nem tudott szabadulni, úgyhogy megírta. 

 

Bevezetésként el kell áruljam, hogy nem vagyok az a tipikus romantikus regényolvasó. Úgy értem, volt már a kezemben ilyen könyv, volt ami tetszett is, de nem a kedvenc műfajom. Aztán a kezembe került az Amikor összeütköztünk, és mivel a téma egészen tetszett – belekezdtem. A mentális betegségek még mindig tabu témának minősülnek, így örömmel olvasgatom az ilyeneket.

 

Magamhoz képest is gyorsan: szűk két nap alatt olvastam ki a könyvet, úgyhogy ez már sejtet valamit – és nemcsak azt, hogy túl sok a szabadidőm. Az írónőnek remek stílusa van, életszerű karaktereket tud alkotni, és a történet is visz magával.

 

Mi is volt az a történet? A cselekmény a két főszereplő, Jorah Daniels és Vivian Alexander nyarát követi végig. Jorah egy hatgyermekes család középső „nagy” gyereke, ahol éppen meghalt az apa, és anyát már hónapok óta magával ragadta a gyász. Vivian pedig egy látszólag gondtalan lány, aki nyárra a regény helyszínéül szolgáló Verona Cove-ba költözik anyjával. A két fiatal szinte azonnal egymásba szeret, de mind a kettőjük nehéz nyár elé néz.

Spoilerek nélkül nagyjából ennyit lehet mondani a könyvről, és azt, hogy NAGYON jó. Igaz, nemrég fejeztem csak be, de azóta szinte csak az Amikor összeütköztünkön jár az agyam. Kérdések hadakoznak bennem egymással. Mit tettem volna ennek a szereplőnek a helyében, vagy mit lehetett volna másként kihozni a végére? Szóval akit egy kicsit is érdekel, annak ajánlom, hogy vesse bele magát!

 

No, de akkor most menjünk is bele mélyebben úgy, hogyha nem olvastátok el a könyvet, nem javaslom a továbbgörgetést.

A sztori szépen épül fel, egyre többet tudunk meg mindkét szereplő hátteréről, és sorban bukkanak fel azok az akadályok is, amiket majd meg kell ugraniuk. Az egyik ilyen például Jorah összeomló élete.

Ugye – mint említettem – az apjuk meghalt, az anyjukat pedig már vagy fél éve nem lehet kiráncigálni a szobájából. Idősebb testvéreivel igyekszik gondoskodni a kisebbekről, és még a családi étterem is kezd eladósodni. Be kell vallanom, nekem ő volt a kedvenc karakterem, mert annyira szerethető. Nem az a fajta sötét múltú rosszfiú, akiről a végén kiderül, hogy mégis vannak érzelmei, hála az égnek! Önzetlen, gondoskodó, és ez unalmasnak is hangozhat, de nem az! Vastaps az írónőnek!

A családja kiváltképp tetszett. Nem sokat szerepeltek a könyvben, de így is mindenkinek megvolt a maga kidolgozott személyisége. És ugyanígy van ez a többi mellékszereplővel. Mindegyik élő embernek tűnik, akik mellett elmehetsz az utcán. Ebből is kiemelném Hayashi biztos urat… ő volt a másik kedvencem.

Persze teljes joggal kérdezitek: Nem azt mondtad, hogy két főszereplője van a könyvnek? Mi van a másikkal? És igazatok van, valóban ott van Vivi, csak tudjátok én egy pozitív ember vagyok, aki nem szeret mérgelődni. Látom, hiába kerülgetem a forró kását, előbb-utóbb bele kell kanalaznom. Mielőtt elkezdtem írni ezt a kritikát, megnéztem, hogy mások mit gondoltak Viviről. Voltak, akik imádták, azonnal beleszerettek, és végig el se engedték, illetve voltak azok, akik falramásztak tőle. Talán már tudjátok, hogy én a második csoport zászlós tagja vagyok. Félreértés ne essék, Vivi egy jól megírt karakter, csak a természete az enyémtől olyan távoli, mint a szobámból a Nap! Ő az a tipikus, mindig túlpörgő, másokkal nem törődő ember, aki kicsit félreértelmezte a carpe diemmet, és azt hiszi, az éljünk a mának azt jelenti, hogy valósítsunk meg minden őrült ötletet, ami egy alkoholtól párás éjszakán a fejünkbe száll. Majdnem minden döntése után hangosan felnyögtem: hogy lehet valaki ennyire… nem is tudok megfelelő szót találni. Viszonylag hamar kiderül, hogy bipoláris zavarral küzd, amit Vivi úgy kezel, ahogy a legrosszabbul lehet: nem szedi a gyógyszereit. Mondanám Vivinek: „Képzeld, aranyom, a pszichiáterek nem azért kapták a diplomájukat, mert szépen tudnak latin szavakat hangoztatni, hanem azért, mert ilyen lelki eredetű betegségekről tanultak. Tehát a te 16 éves fejeddel ne akard eldönteni, hogy neked kell-e szedni azokat a tablettákat vagy sem. Ez nem egy könnyű nátha, ami egy meleg teától elmúlik, hanem egy mentális betegség, ami csak akkor fog javulni, ha azt csinálod, amit az orvosok mondanak.”

Amúgy magának a betegségnek a bemutatása tetszett, csak hiányoltam, hogy lássuk, milyen az, amikor nagyon „lent” van.

A végével kibékültem, bár úgy éreztem, ez Vivi önzésének a végterméke (bár lehet, egy kicsit elfogult vagyok).

 

Végszó: Nagyon jól megírt könyv, jó karakterekkel (ha ez azt is jelenti, hogy nagyon lehet utálni őket), és elgondolkodtató üzenetekkel. A tizenhatos karikát egy kicsit túlzásnak tartom, mert például a főszereplők között történő légyottok olyan virágnyelven vannak írva, hogy akár a nagymamámnak is félelem nélkül megmutatnám. Vagy például egy átlagos matekdoga közben több káromkodást hallok a tanteremben, mint az egész könyvben. Szóval, ha nem egy könnyű, nyári regénykét szeretnél olvasni, és van kedved elmélázni a történeten a könyv kiolvasása után, akkor hajrá! Vedd kezedbe az Amikor összeütköztünket!

 

Kocsis Laura

 

 

 

 

 

 

Please reload