Mi lett volna, ha... Pocahontas nem a szerelmét, John Smith-t, hanem Kocoumot menti meg?

04/02/2020

Halász Bálint Pocahontas történetét gondolta újra. Írjátok meg ti is a kedvenc történeteket máshogy és jelentkezzetek novellaíró pályázatunkra! 

 

Az égen az éjféli erdő felett ugyanúgy ezernyi csillag ragyogott, mint a villanás előtt, csak Pocahontas volt más. Zavartan tapogatta végig új, csupa erő, csupa izom testét, furcsálva simította végig két ujja között a szőke hajszálakat, majd csak fülelt, de bármennyire figyelt is, képtelen volt meghallani, mit mond neki a szél.

 

– Fűzanyó, mit tettél? Milyen sötét varázslat ez? Miért engedted, hogy John Smith felajánlja a testét? – kérte számon a vén fát.

 

Érces hangjától Meeko, a mosómedve megrettent, és egy bokorban keresett menedéket, de Pocahontas hiába követelőzött, Fűzfaanyó arca élettelen fagöcsörtként meredt vissza rá. Pocahontas kezét megragadta a fiú, aki az imént tüzet köpő fegyverét ellene fordította, pontosabban a szerelmével küzdő Kocoumot akarta eltalálni, de ő, Pocahontas, nem hagyhatta, hogy baja essen a mogorva harcosnak, akkor sem, ha nem szerette volna férjéül. Odaugrott, így az ő testébe fúródott az a dolog, amit John Smith lövedéknek hívott, és annyira fájt, mintha ezer szellem szurkálta volna jeges és forró késsel egyszerre. A fiú behúzta Pocahontast a bokorba Meeko mellé, és onnan lesték, ahogy Kocoum és a segítségére siető többi harcos bekötözi a hercegnő eszméletlen testét, és felteszi egy fából készült hordágyra, majd elindulnak vele a falujuk irányába.

 

– John, vissza kell mennünk az erődbe, a kormányzó már vár minket! – súgta neki a fiú, de Pocahontas értetlenül nézett rá, a sapkája alól kikandikáló vörös fürtökre, és az arcán a félelemtől táncoló szeplőkre. Érezte, hogy bármit is tett ez az ifjú, a szíve igaz.

– Nem – rázta meg a fejét. – Nem mehetünk vissza! Hogy hívnak? – kérdezte, mert jól tudta, hogy a legrövidebb út valakinek a szívéhez, ha a nevén szólítjuk, legyen az szikla, fa, szél vagy egy sápadtarcú ijedt fiú.

– John, hiszen én vagyok az, Thomas! – emelte le a kalapját az ifjú és rázta meg a haját. – Hát nem ismersz meg a sötétben? – mivel látta az értetlenséget az arcán, folytatta. – Engem mentettél ki a vízből a hajóút során, és engem tanítottál harcolni. De igaza van a kormányzónak, pocsék egy tengerész, és csapnivaló katona is vagyok – horgasztotta le a fejét. – És most még ez is, egy nőt találtam el – motyogta könnyeivel küszködve.

– Thomas, én tudom, hogy jó ember vagy, és több van benned, mint gondolnád! – emelte fel Pocahontas kezével Thomas állát és nézett mélyen a szemébe. – Meg kell mentenünk a.. – itt elakadt, megköszörülte a torkát, azt is szoknia kellett, hogy John nyelvén beszél, de a saját nevét még így sem volt képes kimondani. – Segítenünk kell az indián hercegnőn! – fejezte be.

– Ő egy hercegnő?! – ámult el Thomas, de aztán gyorsan megrázta magát. – Hogyne segítenék, John! – vette vissza  a sapkáját. – Mielőtt meg az apám kivett a Londoni Kollégiumból és felrakott a hajóra, ahogy ő mondta, hogy megemberesedjek, orvoslást tanultam, talán most hasznunkra jön az ott megszerzett tudás!

– Ez csodás! – lelkendezett Pocahontas, majd észbe kapott, és mély hangon hozzátette: – azaz remek! – és oldalba bökte a meghökkent Thomast, aki nem tudta mire vélni a kapitány viselkedését, de nem volt idő, hogy ezen törje a fejét, John testében Pochahontas már el is tűnt, és egy közeli platán széles törzse mögül intett a legénynek, hogy kövesse.

 

Hamarosan az indán faluba értek, és, hála Pocahontas helyismeretének, az őrséget játszi könnyedséggel kikerülték, és a varázsló sátrához lopództak. Kocoum kint strázsált, és a messziséget kémlelte. Először a mosómedve, Meeko kukkantott be a sátorba, majd miután jelezte, hogy minden rendben, csak a törzs sámánja, Kekata, és a főnök, Powhatan virraszt a hercegnő mellett, belopództak és meghúzták magukat az árnyékban. Innen hallották Pochantas apja és a varázsló beszélgetését.

– Ő a legdrágább kincsem, ugye túl éli? – kérdezte Powhatan a sámánt.

– Még soha nem láttam ilyen sebet – sóhajtott Kekata elkeseredve, és széttárta a kezét, a nagy szellem segítségét kérve.

Ekkor Pocahontas előlépett az árnyékból.

– Ki vagy, idegen?  Te tetted ezt a lányommal? – kérdezte Powhatan dühösen, barna szemében gyűlölet lángolt.

Pocahontas szerette volna a nyakába vetni magát, és elmondani az igazat, hogy ő  a lánya, de megértette, hogy apja csak egy gyilkos idegent lát benne.

– Nem én voltam! – válaszolt a törzs nyelvén – Segítséget hoztam – szólt halkan, és intett Thomasnak. Az ifjú remegő lábakkal előjött a rejtekéről, lekapta a sapkáját és mélyen meghajolt.

– Sötét varázslat! – kiáltott a Kekata – A sápadt arcú a mi nyelvükön beszél, de érzem, a szíve hamis...

De Kekata nem tudta befejezni, mert ordítására Kocoum berontott késsel a kezében, és már rávetette volna magát. A szél a ponyván támadt résen besuhant mögötte és színes levelekkel körbetáncolta a sápadtarcúakat, pajzsként védve őket. Powhatan jelzett Kocoumnak, hogy eressze le a fegyvert, és Kekata arca is megenyhült, mindketten tudták ez egy jel.

– Mit tegyünk? – emelte Pochantas apja kérdően az idegenekre a tekintetét.

Thomas erre  hadarta is, mire lenne szüksége; meleg víz, rongy, egy tiszta kés, amit lehetőleg tűz felett hevítsenek fel, ezen kívül kelleni fog majd  tű és cérna is. Az indiánok sürögtek, forogtak, percek alatt előkerültek a kért dolgok, és Thomas nekiláthatott a műtétnek. Kekata figyelmesen követte minden mozdulatát, és elismerően bólogatott, hogy a fiúnak milyen ügyes keze van, mert azt az apró golyót ő ugyan nem találta volna meg, és nem lett képes volna elállítani azt a csúnya vérzést se. De Thomas meg Kekatának volt hálás, hogy segített a sebet kitisztítani, belehelyezve egy különleges, gyógynövényekből készült őrleményt, ami a sebgyógyulást is gyorsította.

– Hála Thomasnak, akit a nagy szellem küldött ide a lányod fel fog gyógyulni! – mosolygott Kekama a sátor előtt várakozó Powhatanra.

Pochantas nem tágított szerelme mellől, amíg magához nem tért. Vizes bivalybőrrel mosdatta, kukoricapéppel etette, bölénykulacsból itatta, ajkára csepegtetve a forrásvizet. A nap tízszer fordult át a nagy tó felett, a hold tízszer világította meg a farkasok kopár szikláját, mire a lány kinyitotta a szemét, és meglátta benne szerelmét, ekkor fűzfaanyó két levelét átnyújtotta a szélnek, és azok egymásba kapaszkodva röpültek az ezeréves fától egyenesen a sátorhoz. A két fiatal örömmel nézte a táncukat, ahogy a két levél pörgött körbe, a világ is megfordult velük, Pochantas újra önmaga volt, és John Smith is visszakerült a saját testébe, egy dolog maradt változatlan, az érzés, amit egymás iránt éreztek, ölelésben fonódtak össze.

– Micsoda szép pár! – sóhajtott Thomas, Meeko, a mosómedve is egyetértően bólogatott, majd gyorsan bemászott az ifjú tarisznyájába, ami tömve volt kétszersültekkel és mindenféle más finomsággal, amit a hálás indiánok készítettek össze neki a visszaútra.

 

Thomas azt hitte, már soha többé nem látja John Smith-t és szerelmét, Pochantast, nem is sejtette, hogy hamar eljön az idő, amikor újra össze kell fogniuk, és még a legnagyobb varázslatok is kevésnek bizonyulnak, hogy felvegyék a harcot a Kelet-Indiai társasság és a gonosz kormányzó ármánykodásai ellen.

 

Please reload