Mi lett volna, ha... elszabadul Atlantisz kristálya?

Megkértük szerzőinket, hogy játsszanak velünk. Mészáros Dorka, a Kiszámolós szerzője újragondolta az Atlantisz hőse, Milo Thatch történetét. Olvasd el, hogyan alakult Atlantisz sorsa, írd át a saját kedvenc történeted, és jelentkezz novellaíró pályázatunkra!

Milo Thatch Naplója

Atlantisz „egy súlyos nap és éjjel […] a tengerbe merülve eltűnt.” Platón Kr.e. 360

- Minden rendben lesz, Milo Thatch. Ne félj!

Halvány kiáltások, puskaropogás, robbanássorozat, tűz.

- Minden rendben… Minden rendben lesz. Ne… Ne félj…

Sorozatrobbanás, egy, kettő, egy, kettő, gyereksikoly, oszló tetemek, bűz, kőtörmelék között félig kinyílt hóvirág. Milo összehúzta magán folt hátán folt kabátját, annyira vacogott, hogy kerek szemüvege minduntalan orra végére csúszott, magas homlokára ráncokat rajzolt a kétségbeesés. Folyamatosan Kida utolsó, hozzá intézett szavait ismételte, néha csak a fejében, máskor muszáj volt hangosan kimondania őket, hátha akkor valósággá válnak. Semmi nem volt rendben és iszonyatosan félt.

Amikor Rourke behúzott neki egyet, majd összetörte a fényképkeretet, amiben a nagyapjáról fennmaradt egyetlen kópiáját őrizte, és Helga Sinclair kiadta a parancsot, indulás, egy pillanatra felvillant a remény, hogy minden másképp alakul. Audrey, a fiatal gépész kiugrott a kocsiból, és Milo komolyan elhitte, azért, hogy mellé álljon. Audrey valóban odalépett hozzá, felsegítette, de csak azért, hogy a következő másodpercben már a kezét kötözze hátra.

- Vigyük magunkkal, Rourke! Jól jöhet, ha ez az izé rendetlenkedik – intett fejével a páncéldobozba zárt kristály felé. – Kettő null, öcsi – tette még hozzá olyan hangsúllyal, hogy Milónak eszébe se jusson ellenkezni.

A parancsnok nyelvével szája másik csücskébe lökte a megrágcsált gyufaszálat, megkereste Milo tekintetét, sötéten elmosolyodott, bólintott. Audrey és Vinny bedobták Milót az egyik kocsi rakterébe. Arccal lefelé érkezett, megrepedt a szemüvege, vér ízét érezte a szájában. Még kiáltani sem volt ereje, amikor Süti úgy beletérdelt a derekába, hogy moccanni se bírt.

- Megmondtam én neked, Milo, fiam, hogy túl sovány vagy. Látod, ha több bőr lenne a képeden, most nem itt tartanál – röhögött bele a fülébe a szakács.

Milo soha nem kívánta jobban, hogy több bőr legyen a képén, mint azokban a keserves órákban, amikor a rakodótér sötétjébe zárva várt. Ha több bőr lett volna a képén, képes feltérdelni, a kezét kiszabadítja a szoros csomóból, szerez egy fegyvert és megmenti Kidát, vele együtt pedig Atlantisz népét. Pislognia is fájt. Ha több bőr lett volna a képén, talán minden másképp alakul. Rourke nem csalja csapdába Mr. Whitmore-t, nem veri át a társait módszeresen, egyesével, hogy végül egyedül tárgyaljon Atlantisz szívéről és adja el a legtöbbet ígérőnek.

A Német Birodalom a csodafegyverrel percek alatt megnyerte a háborút, II. Vilmos a világ császára lett. Két teljes napig uralkodott az új rend, két teljes napig úgy tűnt, megvalósul a világállam, és a poroszok vezetésével egy másik, szögletesebb korszak kezdődik.

Milo alig fogott fel valamit a körülötte zajló eseményekből. A levegőtlen, málladozó szobában, ahová Rourke zárta, egyre a pásztor naplóját bújta és Kida szavaival ringatta magát álomba.

- Minden rendben lesz, Milo Thatch. Ne félj!

Aztán az emberek egy különleges, addig ismeretlen, húsba vágó kék napra virradtak. A kristály elszabadult, és mohón zabálta a bolygót. Felemésztett mindent és mindenkit, könyörtelenül taposta bele az élők lelkét a holtakéba, és mire az emberiség észbe kapott, az ismert világ izzott a véget nem érő kék fényben. A véletlen túlélők foggal-körömmel küzdöttek, egymásnak estek testvérek, szülők, szeretők, hogy egy lélegzetvétellel tovább lépkedhessenek a halálra ítélt földön.

Milo megszökött vagy elengedték, ő sem tudta, az értelmetlen pusztulás mértéke elvette az ítélőképességét, szürkés, derengő álomba lökte. Képzelgései középpontjában Atlantisz Szíve, annak a kellős közepén pedig Kida állt, és a szinte imává fajult mondat, minden rendben lesz.

Utolsó erejével bevette magát a múzeum alagsorába és nekilátott, hogy a Pásztor Naplóját kiegészítse Milo Thatch Naplójával. Míg előbbi Atlantisz csodáját regélte el, utóbbi összefoglalta, hogyan vezetett el ez a csoda, egy nép csodája, egy faj csodája, a csodák legcsodásabbika, az eleven élet a világvégéhez.

Nem áltatta magát azzal, hogy a napló, benne a két történettel, túléli a világégést. Azért írt, hogy a nagyapjának bebizonyítsa, Milo Thatch igenis számít. Legyen hát büszke rá, amiért nemcsak Atlantiszt fedezte fel, hanem krónikásként saját korának legendáját is lejegyezte. Pásztorrá vált.

- Így lett minden rendben – suttogta maga elé, párás lehelete felhőbe vonta magas homlokát. – Atlantisz elveszett, az emberiség elveszett. Minden rendben.

Mosolyát könnyek permetezték. Ő az elejétől tudta, minden próbálkozás hiábavaló, a remény azonnal illúzióvá törpült, amint a kristályt a felszínre hozták. Soha nem lehetett irányítani, puszta erő volt, lüktető halál, kék szörnyeteg, elnyelte Kidát és még oly sokakat, hogy megszámolni is lehetetlen. Bosszút állt az emberiségen, megbüntette, mert képtelen volt felérni hozzá. Biológiai csoda gyilkolt biológiai csodát. Minden rendben.

Milo előre leírta krónikája utolsó mondatát, így nyugtatva magát, hogy bárhol, bármikor is éri el a villanó végzet, története teljes, elmesélhető legyen. Talán fennmarad, talán a lapokat nem tépi szét a kristály tomboló haragja, talán akad majd egy lelkes, magas homlokú felfedező, egy távoli világ tudósa, aki megtalálja, megfejti, rajongásig merül benne, és az utolsó sort olvasva összeszorul a szíve.

„A Föld nevű bolygó egy súlyos nap és éjjel az űrbe merülve eltűnt.” Milo Thatch Kr. u. 1915. január