Mi lett volna, ha… nem a mostohaanyja mérgezi meg Hófehérkét, hanem fordítva?

04/10/2020

Megkértük szerzőinket, hogy játsszanak velünk. Erdős Zsuzsanna, Niki és Soma történetének szerzője újragondolta Hófehérke történetét. Olvasd el, hogyan alakult a gonosz királynő sorsa, írd át a saját kedvenc történeted, és jelentkezz novellaíró pályázatunkra!

 

Hófehérke egy gyönyörű, napsütéses reggelen, miután megetette a törpéket és azok elindultak dolgozni, rendet rakott a kis házban, majd nekiállt ebédet főzni. Miközben zöldséget pucolt és meggyúrta a süteményhez való tésztát, azon morfondírozott, mikor bukkan vajon fel a mostohaanyja, a királyné, hogy végezzen vele. Mert jönni fog, ebben egy pillanatig nem kételkedett. Meg fogja találni itt az erdő mélyén, mert a varázstükre, aminek az erejével és tudásával pontosan tisztában volt, meg fogja neki mutatni a törpék kis házát, ahol ő pillanatnyilag búvóhelyre lelt. Azt is pontosan tudta, hogy a mostohaanyja addig nem nyugszik, amíg ő él. Maga is megrettent a gondolattól, hogy valójában egyetlen lehetősége van, neki kell végezni a királynéval, neki kell gyorsabbnak, okosabbnak, ügyesebbnek lennie, ha életben akar maradni.

Épp kivette a kalácsot a sütőből, amikor zajt hallott a kertkapu felől. Az ablakon kitekintve egy vénséges vén öreg banyát pillantott meg, amint fogatlan szájával mosolyogva közeledett a ház felé. Ez ő lenne? Hogy tudta így elmaszkírozni magát? – morfondírozott magában – habár a gonosz királynétól bármi kitelik. De nem. Mégsem – győzködte magát – talán mégis csak egy ártalmatlan öregasszony lehet. Ennyire senki nem tud átváltozni. De vajon ki ő, és mit akarhat itt, ahol a madár sem jár? – gondolkodott tovább.

 „Nyugi, nyugi” – próbálta magát összeszedni – „ez csak egy gyenge, védtelen öregasszony. Én fiatal vagyok és egészséges. Ha úgy hozza a sor, könnyedén elbánok vele – húzta ki magát és mosolyogva fordult a vén banya felé.

 

– Mi járatban erre nénikém?  – tárta szélesre az ajtót.

– Jaj, lelkecském, reggel óta az erdőt járom, rettenetesen elfáradtam. Megpihennék egy kicsit nálad, ha nincs ellenedre – egyedül vagy idehaza? – próbált belesni a házba Hófehérke válla felett.

– A törpék a bányában dolgoznak, majd csak vacsorára jönnek haza – felelte kedvesen, de azért közben éles szemmel figyelte a banya minden mozdulatát – kerülj beljebb!

– Hm... – szimatolt az öregasszony – mi jót főztél?

– Zöldséglevest és kalácsot sütöttem – válaszolta Hófehérke, miközben a szeme sarkából észrevette, hogy egy egész csapat kis madár telepedett az ablakpárkányra.

– Ó, nézd! Egész kosárnyi almát szedtem, adok neked belőle, nagyon jó lesz a kalácshoz – emelte meg a kosarát a banya, amiben gyönyörű piros almák illatoztak.

 

 

Hófehérke imádta a gyümölcsöt, és ezek az almák olyan csábítók voltak. Minden óvatosságról megfeledkezve, már nyúlt volna az egyikért, amikor az ablakpárkányra telepedett madárraj felvisított. Csodálkozva pillantott a kis szárnyasokra.

– Hess, hess! Nektek meg mi bajotok van? – legyezett feléjük, de azok csak nem mozdultak, hiába próbálta elzavarni a csivitelő kórust.

– Kergesd csak el őket! Még beleesznek ebbe a gyönyörű kalácsba – villant a banya szeme –, na, vedd már el az egyiket – nyújtogatta megint a kosarát – kóstold meg! Meglátod milyen finom. Nem akarlak én becsapni – vigyorgott fogatlan szájával.

Hófehérke megint az almák felé nyúlt, de ekkor a madarak felreppentek az ablakpárkányról, és ismét vad csiviteléssel körözni kezdtek a kosár felett. Ezt látva Hófehérke gyanút fogott. „Valami baj lehet ezekkel az almákkal” – gondolta – „ezek a kis drágák pedig figyelmeztetni akarnak engem”. 

– Hess! Tűnjetek már el innen! – pattant fel a vénasszony olyan fürgén, mintha nem is az előbb jajgatott volna, hogy milyen fáradt – na, lelkecském, kóstold már meg az egyiket, ne kéresd magad, látod milyen illatos és gyönyörű – nyújtogatta felé az egyik gyümölcsöt.

Hófehérke ebben a pillanatban vette észre a kezén a gyűrűt, és egész testében megremegett. Ezer közül is felismerné ezt az ékszert. Hátrébb lépett, és ijedten fürkészte az előtte álló vén banyát. Ha eddig kétségei lettek volna, most már teljesen bizonyos volt benne, hogy ez nem egy – a végelgyengülés felé menetelő – öregasszony, hanem ez bizony az ő mindenre elszánt mostohaanyja, aki, valószínűleg babrált valamit az almákkal és most meg akarja vele etetni, hogy elpusztítsa őt. Mennyire gyűlölheti! – döbbent rá Hófehérke.

„Megmérgezte az almákat” – villant az agyába és tudta, hogy most nagyon gyorsan cselekednie kell.

– Megkóstolom persze – bólogatott és megpróbálta összeszedni magát, miközben az agya vadul kereste a menekülés útját.

„Nem szabad rájönnie, hogy felismertem” – gondolkozott kétségbeesetten.

– Na, akkor rajta! Ne kéresd már magad! – mosolygott az öregasszony és Hófehérke most először vette észre, hogy milyen a gonosz mosolya.

– Együnk előbb egy kis levest – találta ki hirtelen, hogy időt nyerjen –, utána jobban fog esni a gyümölcs – mondta, és már elő is kapott két tányért a szekrényből.

Ahogy a konyhaszekrény ajtó kitárult, megpillantott egy üvegcsét. A Morgó patkánymérge! Te jó ég! Még a végén Morgó lesz a megmentője, aki mindig is rettegett a patkányoktól, és akit a többiek hányszor, de hányszor ugrattak miatta. Ő pedig Isten tudja hányszor szólt már neki, hogy vegye ki a szekrényből, mert a méreg nem a konyhába való, de kis üveg minduntalan visszakerült a polcra. Most ez lesz a megmentője!
Nem sokat töprengett. Vagy ő, vagy én! A banyának még mindig háttal, nagy hirtelen löttyintett egy jó adagot a tányérba, majd gyorsan rámert két hatalmas merőkanállal a levesből és szélesen mosolyogva letette az öregasszony elé.

– Egyen! Jó szívvel adom! Utána megeszem az almát, ígérem – mondta, de nem nézett a szemébe.

– De akkor nem marad a törpéidnek – tiltakozott a vénasszony, de közben már megfogta a kanalat.

– Ugyan – legyintett Hófehérke – csak este jönnek haza, addigra főzök másikat.

Azzal ő is letelepedett az asztalhoz és enni kezdett, a szeme sarkából azonban éberen figyelte a banyát.

„Egek! Remélem, nem érzi meg az ízét!” – gondolta rémülten.

Felesleges volt az aggodalma. A gonosz királyné a tizedik kanál leves után fuldokolni kezdett, majd beleesett a feje a tányérba és nem mozdult többet.

Hófehérke néhány percig riadtan bámulta a mozdulatlan testet. „Megöltem” – gondolta rémülten, de aztán lassan összeszedte magát. „Ha nem ölöm meg, ő ölt volna meg engem” – mondogatta magában bátorításképpen.

Kiment a fészerbe, fogott egy lapátot és az erdő mélyén ásott sírba eltemette a gonosz királynőt. Higgadt volt immár és nyugodt, hideg fejjel tette a dolgát. Nem tehetett mást, meg kellett ölnie, ha életben akart maradni.

Miután végzett, néhány mondatos levélkében elbúcsúzott a törpéktől és útra kelt. Neki most feladata van, nem is akármilyen. Át kell vennie a trónt, mert az ország nem maradhat uralkodó nélkül. Nagyon fájt a szíve a kedves kis törpékért, akik befogadták őt, őszintén megszerette őket, legszívesebben örökre ott maradt volna velük a kedves kis házban az erdő mélyén, de nem tehette.

Néhány hét múlva Hófehérkét királynővé koronázták. Soha többet senki nem kereste a gonosz királynőt, senki nem kérdezősködött utána. Az egész ország boldog volt, hogy mostantól egy gyönyörű és jóságos királynő uralkodik felettük.

Please reload