Mi lett volna, ha... Hamupipőke meséjéből az egér főhercegnővé változik?

04/14/2020

 

Megkértük szerzőinket, hogy játsszanak velünk. Király Anikó, a Strand, papucs, szerelem és a Csak barátok? szerzője újraírta Hamupipőke történetét. Olvasd el, hogyan alakult az emberré változtatott egér, írd át a saját kedvenc történeted, és jelentkezz novellaíró pályázatunkra!

 

 

Ha Hamupipőke érezte úgy, hogy rájár a rúd, akkor még soha nem élt egérként. Nem evett nyamvadt száraz kukoricaszemeket minden áldott nap, nem mászkált a falban kirágott sötét lyukakban (ha már itt tartunk, lefogadom, hogy nem is rágott még lyukat a falban, meg úgy általában semmiben se, mert neki nem nőttek megállíthatatlanul a fogai), nem tévedt el ezeknek a lyukaknak a labirintusában, nem aludt vagy száz másik egérrel egy kupacban, nem kellett attól félnie, hogy sáros csizmák, tyúkszaros klumpák vagy elegáns cipellők összetapossák (ha már választani kell, akkor inkább a cipellők általi halált választom), nem kellett egércsapdáktól rettegnie, nem kellett egy olyan gonosz macska elől menekülnie, akit konkrétan a sátánról neveztek el, és biztosan nem kellett hozzá képest óriás méretű nőkre estélyi ruhát varrnia madarakkal meg a többi egérrel karöltve, akiknek annyi fogalma volt a divatról, mint a királynak arról, hogyan nevezze el a herceget. Nem normális, hogy valakit Bájosnak hívjanak. Az pedig, hogy a madarak majdnem levágták a farkincám, miközben a ruhából állandóan kibukkanó tűre kellett figyelnem, se bájos, se normális nem volt.

 

 

 

 

 

Egy egér mindennapi megpróbáltatásait szem előtt tartva, azt hiszem, éppen a ruhavarrás borított ki annyira, hogy végül megtettem azt, amiről mindig álmodtam, ahogy Hamupipőke padlásszobájának ablakából kinéztem és a királyi palotát bámultam. És meg kell mondjam, bevált az „álmod egyszer majd valóra vál“ filozófia. Szóval köszi Hamupipőke. Egyébként jobban rászorultam a varázspálca segítségére, mint ő. Mármint Hamupipőkének fogalma se volt róla, milyen szerencséje van. Hiszen ő szép volt, nyafogás és dalolászás helyett simán foghatott volna magának egy férjet a faluból, aki hajlandó lenne eltenni láb alól a gonosz mostohát. Vagy bánom is én!

Ellenben én... Egy kapafogú, szőrös egér voltam, az ijedősebbeknek egyenesen patkány, akiről csak akkor lehetett megmondani, hogy lány, amikor szoknyát vett fel. Ha nem veszem rá azt az elvakultan jóindulatú tündért arra, hogy varázsoljon emberré, nem veszem át Hamupipőke helyét a bálban (megjegyzem mindenféle tökhintós csinnadratta meg ízléstelenül csillámporos ruha nélkül) és nem töröm össze a varázspálcát, véglegessé téve az átalakulásom, akkor a mai napig gusztustalan tyúkok csőréből kellene kiimádkoznom a kukoricaszemeket, amit egyébként is utálok. Rettentően felfúj.

De ez már a múlt. A jelen csodálatos, hiszen egyrészt végre sült csirkét ehetek, másrészt a Palota egyik ablakából (egyikből az ezer közül) bámulom a régi házat, Eugénia hercegnéként, Bájossal az oldalamon, aki ugyan bájosnak bájos volt, de még Brúnóba, aki álmában állandóan Lucifert kergette, is több személyiség szorult, mint belé. Igazából nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy egy olyan tágas palotában éltem, ahol egy egész év nem lett volna elég arra, hogy a hálószobák ágyait kipróbáljam. Mindent betöltött a fény, és ha úgy parancsoltam, akkor egy szem kukorica nem kerülhetett az ételekbe, ha sajthoz volt kedvem, akkor csak egy csettintésembe került, és a világ minden királyságának legfinomabb sajtjai kerültek az asztalomra. És mégis... Mostanában valahogy furcsán éreztem magam. Állandóan bizsergett a fülem, és a szokásosnál is többet rágcsáltam. Ledobtam magam az egyik kényelmetlen, ugyanakkor dekoratív puffra és felsóhajtottam.

 – Cok, cok!

Bájos letette pennáját, majd bugyuta vigyorral az arcán felém fordult. Mostanában nem is láttam nélküle. Meg igazából a penna nélkül se. Már majdnem fél éve az évfordulónk alkalmából rendezett bált szervezte. Néha éjjelente olyan kérdésekkel ébresztett fel, hogy öltözzünk-e össze. Ilyenkor legszívesebben kimásztam volna az ágyból, és bemásztam volna abba az egérlyukba, amit a konyhában fedeztem fel. Ezek a gondolatok mindig rettentően felkavartak.

 – Tudod, már egy éve házasok vagyunk...

 – Holnap lesz egy éve – javítottam ki durcásan, ám ő csak tovább vigyorgott. Mondjuk legalább nem énekelt. Nem volt rossz hangja, de ha operát akartam hallgatni, akkor színházba mentem. Csinnadrattás hintóval meg ilyenekkel.

 – Jó, akkor holnap lesz egy éve, hogy összeházasodtunk, és még mindig nem tudom, hogy mit jelent az, hogy „cok-cok“.

 – Tájszólás.

Végül is nem hazudtam. Az egereknél a cok-cok sok mindent jelentett. A mai cok-cokom viszont úgy lehetne lefordítani, hogy az a kínkeserves ménkű, miért vagyok lehangolt, ha az álmom valóra vált?

 – Értem – mondta Bájos, majd visszafordult a vendéglistájához. Vagy akármihez, aminek a bálhoz köze volt. – Szerinted nem baj, ha nem lesz almabor?

Úgy kétszáz évvel ezelőtt volt az az alvós csaj, akiért a hercege igazi sárkánnyal meg baromi szúrós gyomokkal is megküzdött. Az én hercegem a nyolcvan éves apjával se tud megküzdeni a holnapi bál itallapjával kapcsolatban.

Sajnos ugyanezt nem lehetett elmondani a nagyhercegről, aki mindig is a tettek embere volt.

Aznap este vagy egy tucat őr vonult be a palota lakrészébe, hónaljuk alatt kosarakkal. Gyanúsan nyávogó kosarakkal.

– Mi történik? – kérdeztem aggódva a nagyhercegtől, akinek az arcszőrzete valamiért mindig Lucifer bajuszát juttatta eszembe. Nem igazán kedveltem. Valószínűleg ő se kedvelt túlságosan. Legalábbis azóta nem, amióta rajtakapott azon, hogy egy kosár ételt hagytam a palota egyik eldugott egérlyuka előtt.

– Ne aggódjon, felséged, akadt egy kis egérprobléma a palotában. A sajtkészleteink súlyos veszteségeket szenvedtek – nézett rám gyanakodva, majd egy olyan gonosz vigyorral illetett, amit még a Hamupipőke mostohája is megirigyelt volna. – De majd ezek a kandúrok megoldják – biccentett az őrök felé, akik letették a kosarakat a földre. A folyosót elárasztották a macskák. Meg az én sikolyaim.

Az egyéves házassági évfordulónk alkalmából rendezett bálon a kívánságom szerint harminchat féle sajttortát szolgáltak fel. Boldog voltam. Még Bájos bájos mosolya is megnyert magának, ahogy átkeringőztük az éjszakát.

– A nagyherceg azt mondta, hogy tegnap eléggé megijedtél a macskáktól – jegyezte meg, miközben apja kedvenc italával, tojáslikőrrel kínált. És ha valamire rájöttem az emberi időm alatt, az az, hogy a tojáslikőrt legalább annyira gyűlöltem, mint a kukoricát.

– Tudod, hogy mindig prüszkölök a szőrüktől – toltam félre a felém nyújtott poharat.

– Igen, de a nagyherceg azt is mondta, hogy nekimentél az egyik falnak.

                Valóban, így történt. De azt mégse mondhatom el, hogy annak ellenére, hogy már majdnem másfél éve ember vagyok, attól még nehéz leszokni az egérösztöneimről. A falnak is azért mentem neki, mert láttam ott egy egérlyukat. Nos, nem vagyok rá büszke, de amikor megláttam a macskákat, egyenesen az egérlyuk felé szeleltem. Arról nem is beszélve, hogy utána rémes stresszrágcsálásba kezdtem. Azt hiszem le is csorbult az egyik fogam.

                – A nagyherceg erősen túloz. Csak megbotlottam a szőnyegben.

Bájos ezt elfogadható magyarázatnak tartotta, így miután fintorogva megitta a tojáslikőrt, tovább táncoltunk.

Legalábbis addig, amíg éjfélt nem ütött az óra. Ekkor furcsa dolog történt. Olyat éreztem, amit egérkorom óta még egyszer sem. A farkincám a bokámat súrolta, majd belé is akadt, amitől én és Bájos a padlón landoltunk. A zene abbamaradt, én pedig hálát adtam a világ összes sajtjának azért, hogy a nagyherceg bosszantására bekészített rövidebb báli ruha helyett az ósdi, unalmasan púderrózsaszín hosszú ruhát öltöttem magamra, így senki se vette észre, hogy a hercegnének farka nőtt.

– Eugénia, jól vagy? – segített fel Bájos aggódva, miközben a Nagyherceg gyanakodva pödörte bajuszát.

– Persze, csak megbotlottam a szoknyám abroncsában – dadogtam zavartan, mire a király mellettünk termett.

– Hallottátok a hercegnét! Aggodalomra semmi ok! Majd akkor aggódunk, ha öt éven belül nem futkározik a bálteremben a táncolók lába alatt legalább három kis trónörökös! – csapta össze a tenyerét. – Bájos biztosan túl sok tojáslikőrt ivott! Szóljon a zene, hadd táncolja ki magából.

A zenészek újra játszani kezdtek, de valahogy sokkal hangosabbnak tűnt, mint eddig. A füleim bizseregtek, és váratlanul minden parfümnek, minden ételnek, és még annak az átkozott tojáslikőrnek is túl erős illatta lett. A fájó csontjaimban éreztem, hogy valami nincs rendben. A farkamról nem is beszélve.

– Ne haragudj – fordultam Bájos felé, miközben farkincámat szorosan a lábam köré csavartam –, de le kell cserélnem a cipőmet. Úgy tűnik, letörött a sarka.

– Elkísérjelek?

– Megoldom egyedül is – mosolyogtam rá feszülten, majd egy csókot nyomtam az arcára.

Azzal kirohantam a bálteremből.

– Eugénia! – kiáltott utánam Bájos, ám attól tartottam, ha egy pillanatra is megállok, akkor visszaváltozom egérré. Már ígyis éreztem, hogy a fogaim miatt már nem tudom becsukni a szám, a tiarám pedig szörnyen nyomta a bonyolult rozsdabarna kontyom alól kitüremkedő fülem.

A folyosón felkaptam egy lámpást és a palota pincéje felé indultam. Annyira siettem, hogy az egyik cipőm lerepült a lábamról a hosszú lépcsősoron.

Ahogy a titkos járat felé tartottam, eszembe jutottak azok az idők, amikor pontosan ilyen folyosókon menekültem Lucifer elől. Gyűlöltem egérnek lenni.

Hangosan szuszogva kinyitottam a titkos ajtót. Sejtésem beigazolódott. Tündér pálcája, aminek a darabjait egy befőttesüvegben rejtettem el, mint egy törött csont, lassacskán kezdett összeforrni.

– Cok-cok! – sikítottam dühösen, majd kinyitottam az üveget és kiszórtam belőle a pálca darabjait. Mielőtt a maradék cipőm sarkával porrá zúztam volna, hallottam, hogy valaki belép a terembe. A Nagyherceg volt az, kezében a hiányzó cipőmet lóbálta.

 – Ezt elhagyta – jegyezte meg, majd ahogy a macskák a sarokba szorított egerekhez szoktak, közelebb lépett. – Kezdettől fogva tudtam, hogy valamiben sántikál. Hiszen egy hölgy sem érkezik gyalog a királyi udvarban rendezett bálba. Halljam, miben mesterkedik? – szorította meg a karom, ám ahogy a lámpa fényénél meglátta az arcomat, felkiáltott.

 – Egy patkány!

Nem haboztam. Az a helyzet, hogy amíg egérként éltem, rengeteg időm volt arra, hogy megtanuljam, hogyan kell elbánni a borzalmas macskákkal, akik unalomból is az életeddel játszottak. És az én szememben a nagyherceg is csak egy ilyen macska volt. Egy gyors mozdulattal mögé ugrottam, majd a farkammal elgáncsoltam, amikor pedig a földre került, leütöttem a cipőmmel.

 – Nem vagyok patkány – paskoltam meg az arcát. – Hercegné vagyok!

Azzal porrá zúztam a varászpálcát és a lámpásom tüzébe szórtam. Még azon az estén ezt kellett volna tennem, amikor túljártam a Tündér eszén. Megvártam, amíg újból teljesen emberi lettem, majd leporoltam a ruhám, felhúztam a cipőm, és a nagyhercegre zárva az ajtót visszasiettem a bálterembe, ahol Bájos tárt karokkal fogadott.

– Kicsit elferdült a tiarád – igazította meg a fejdíszem.

 – Néha megesik – mosolyogtam, majd boldogan táncoltunk, amíg meg nem haltunk.

Mert az én álmom már valóra vált. És senki sem vehette el tőlem.

 

Please reload